Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Már új utálatok se jönnek,
Nagy csapások meg nem csufolnak,
Kopott, silány, hivatlan vendég
Penészes portámon: a Holnap
S roskadott vállamon: az Élet.
Csodálkozom, mikor beszélek,
Vagy mást merek unt szóra hozni
És hogy még tudok csodálkozni.
Néha, ütötten, mintha várnék
S táncol előttem halvány-halkan
Futós időkből néhány táncos,
Zárt szemű és hűlt lábú árnyék.
Ezekkel is már leszámoltam,
Csak voltak ők és én is voltam
Táncok korában, hős időben.
Csak olykor-olykor ébredeznek
Egy-egy versfaló, messzi nőben,
Kiktől bókokat hoz a posta,
Kik unalomból kalandozva
Verik meg a vén, kapus várat.
Egy szemrehányás, késett zokszó,
Elhalt hangu baráti kérdés
Jön-jön még s több váltó-lejárat.
És siratás, keserű száj-íz,
És a »mi lesz?«-re vállat vonva
És nézvén látni nem akarni,
Kergült a szív és az agy lomha.
Böngészem a hirlapok sorját,
Semmit se bánok, őrzök, értek.
Ürülnek a boros edények
Íz, szomjuság és mámor nélkül,
Se nem dühödik, se nem békül
Közömbös, borult, szegény lelkem.
Küldött az Élet: megfogadtam,
Parancsokat rótt: teljesítvék,
Kérdezett és íme: feleltem.
"Ne vess el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy Zsoltárok könyve 71. |
Ugye, Uram, hogy mosolyogjak
S tovább virítsak Te szép, álnok,
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?
Így akarod, így kell akarnod,
Minden plántáknak ültetője:
Bú és gaz hogy
Leghűbb virágod be ne nőjje.
Mert ami van, mind Te virágod
S minek rostjait nedv-ár rójja,
Uram, Isten,
Mind a Te parkod virulója.
Akit Te életben tartottál,
Szirom-kincseket kire költél,
Neked drága
Mind, akit ifjan meg nem öltél.
Te szemeid nem nősen látók,
Nem fogja be kufár szegénység,
Neked mindegy
Virág-ifjuság, virág-vénség.
Akit Te virágzásra szántál,
Virágozzék, míg ki nem rántod
Ős kertedből.
S ugy-e, szépek a vén virágok?
Mérges szagu, vad burján-rózsák
Ifjas truccal mégis rám törnek.
Látod, látod:
Kölyök virágaid gyötörnek.
Üzenj nekik a tüzes Nappal,
Hogy szerelmed virág-hóbortja
Az a vénség,
Mely vénségét ifjuan hordja.
Üzenj nekik, hogy istenséged
Fekete rózsáért sovárog
S vágyad teltét
Virág-vénülésig bevárod.
Én, jó Uram, fekete rózsád,
Élek, ha diktálod, hogy éljek,
De vigyázz rám:
Lázongnak a virág-cselédek.
Te ültettél, Te vénitettél,
Virágoztam, ahogy akartad,
Mit akarsz még:
Virágozzak vagy rontva haljak?
Vidítnod kell ily ritka plántát
Neked, Te, egyedül nem dőre
S kénkövekkel
Csapnod minden leselkedőre.
De addig, ugye, mosolyogjak
S tovább virítsak Te szép, álnok
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?
MAGYAR ÉLŐADÓKKAL
Anda Géza és Klara Haskil
Szergej Jeszenyin : Mit zsongsz, te dalom sebe fájva?
Mit zsongsz, te dalom sebe fájva?
Mást nem tudnál monoton?
A kék nyugalom fonalába
aranyos fodrom befonom.
Lennék zordon, csuda-néma,
mély csendre a csillagom int.
Volnék óvó uti fűzfa,
hol Oroszhonom álma kering.
Jó holdteli őszies estben
egyedül kószálni füvön.
A kalásszal jól teleszedtem
kiürült pór lelki szütyőm.
De sebet síkság se hegeszt be.
Sose rázhatom én le dalom?
Aranyos seprűvel az este
seperészget a sík utamon.
Örömest zug az erdei szélbe
a kiáltás és belehal:
"Elő, oly szenvtelen élj te,
mint hársfán őszi arany!"
/Erdődi Gábor fordítása/
IMÁDOM
Reviczky Gyula : Propria laus
Ellenmondás van dalaimban.
Majd ragyogók, majd éjsötétek.
Onnan van ez, hogy poklot, üdvet
Gyorsabban, teljesebben érzek.
Örömre, búra oly fogékony
Szivem, hogy megrezdíti minden,
S mint érzékeny, művészi mérleg
A porszemtől is félrebillen.
Megvérez gyönge tűszurás is;
Kis szikrától is lánggal égek,
És örömemnek, bánatomnak
Okai gyakran semmiségek.