egy ámenben tartogatlak
megreped a csönd vakolata
az emlékek árnyéka
nagyra nő szobám falán

a város szíve kő
rendületlenül hallgat
szemmel tartanak a házak ablakai

még nincs vége a drámának
együtt játsszuk a válaszokat
téged keres a visszhang
homlokod tűzfala előtt leborul egy pillanat

fájdalom lappang a fákban
fűrészek hangjával álmodnak
könnyben úszik a madarak szeme

haldokló anyád utolsó szavaival
vallottál érzéseidről
földszagú szavakkal aláaknáztad szívem
de dús termést ígérő verseidből
félelem szökkent szárba
ki vigyáz most az újszülött búza álmára

“Hű barát az idő: felnyitja a szemeket, meghozza a tisztánlátást; tetté érleli a szándékot, alkotássá emeli a gondolatot; lecsöndesíti a szenvedélyeket, elhamvasztja az indulatokat: a vadat megszelídíti, a mimózát fölbátorítja; szétzúzza a lélek kőképződményeit, lekapargatja a szív mészkőlerakásait – aki látni s hallani tud, megérti üzenetét. Ezt úgy nevezem: változás, a mindenkit fölemelő, előrelendítő erő.” (Tatiosz)