Bordal
Írjunk talán kenyérbél verseket
födél verset garasra váltható szót
írjunk talán láncot a hűtelen
a könnyű léptű ifjú szerelemre
hétágú napfényt szőlőtöveinkre
a fájdalmas igazságokra írt
pincés csöndet írjunk homályba veszve
titkos ábrát mely beavat és tilt
valóra valót tengermélybe hálót
déli oldalt ahol dió terem
írjunk áttetsző múló perceket
szellőt mert elbabrál a kerteken
békét hol elidőz az akarat
vihart hogy döntse le e keserű
ez örökösen tele poharat
Első negyed
mert messze jártál vadvizek között
hajadba fehér holdfény költözött
tekintetedbe olvadó havak
mélységek nyíltak útjaid alatt
mert megváltozott szájadban a szó
sarjadt a visszametszett fájdalom
lángot dajkált a szomjazó mező
mostoha lett a dal gyönge karom
nem keres immár ölelnivalót
nem emlékszik virágszagú szelekre
nem ereget több sárkányt több hajót
kővé válik ereje íve terve
mert egyetlenegy eleven mosolyt
megőrizhettél újra köt és old
szabaddá tesz és visszakövetel
mint hold világa búcsúzz el jövel
Gyönyörűséges!!
Fák között
Barátaim, szép szálfák s nemes erdők,
láztalan érés szenvedélytelen
gyermekei, kik mozdulatlanúl
s rejtett szemekkel vizsgáljátok a
sűrűitekben járó idegent,
a féreg-embert, óh, fogadjatok
testvéretekké!… Én megvetem a
véres kapkodást, a kéjenc, falánk,
izgága húst, a hangos, lázas és
erőszakos életet s magamat:
igazi hazám a kristályok és
sejtek világa, az alakzatok
rendje s zenéje, és nem közönyös
szemmel nézem a forgó évszakok
mindig különböző és mégis-egy,
örökké ártatlan szépségeit.
Én ismerem a ti nyelveteket;
előző életemben én is azt
beszéltem, és ha felejtettem is,
tudom, hol a Föld jós köldöke, és
nagy hallgatása ma is ismerős.
Közétek vágyom, – óh, fogadjatok
testvéretekké: jobb s más életet
keres, aki hozzátok menekűl:
nem gyávaság vezeti: tudja, hogy
minden fűszál csábító intelem,
mult és jövő, és isten közele:
tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa,
mint a véré, és mégsem üres álom.
Uránia
A halhatatlan istenek törvénye int:
– Vond vissza minden átkodat, mert millió
út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld
magadhoz a világot, mint az egynapos
piciny virág magába öleli piciny
karjaival a dagadó eget. Ne várd,
hogy minden sikerűl; de nagyot és sokat
elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj,
ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis,
ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor
a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a
vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd
a parttalan jövendő, és vezéreid
maradnak a mindenütt egyformán nemes
Helios s a mindenkori álarc mögött
értelmükben változhatatlan Ideák.
Légy hű isteneidhez, s rád mosolyog arany
szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is –
a szivárványtrónú, magas Uránia!
Alkony-emlék
Megkopott keddi nap volt.
Anyám a grádicson ült,
lyukas zoknikat stoppolt.
Boldog voltam és boldog!
Láttam égre kelni
akkora sárga foltot,
amekkora még este
poros pantallómnak
becses felére holdlott.
Délutáni udvar
Ültem a grádicson,
hunyorogtam.
A vakító fehér
házfal hűvösén túl:
három veréb fürdött
a forró homokban.
Fönn,
a karámtetőn,
hová árnyékukat fektették a lombok,
a bádoglemezről felröppentek néha,
hófehér köröket írva az eperfa
fölé,
a galambok.
Az istálló mellett
kis kacsák hevertek,
s a forróság elől fészer alá bújva:
a sok lim-lom között csörömpölt a
pulyka.
Lenn, a nyárikonyhán,
amíg nézelődtem:
anyám tésztát nyújtott,
s egy régi summásdalt
dúdolgatott közben.
Mellettem,
a grádics oldalához dőlve,
fehér lavór guggolt.
Csorgott a fény belőle.
Galambok
A tetőn galambok
marakodnak,
áll a csetepaté,
hullnak tollak,
a tetőn galambok
marakodnak.
A hímek csőre,
karma villog,
szárnyukon vércsepp
virít itt-ott,
a hímek csőre,
karma villog.
Hogy tépik egymást,
hogy gyűlölik!
Koponya koppan,
reccsen, törik.
De hát mi történt,
mi zajlik itt?
Egy fehér tubica
félrelépett,
miatta dúl a harc,
hull a vércsepp.
egy fehér tubica
félrelépett.
Ismerős kép ez
valahonnan,
de már isten se
tudja, honnan!
Csárdást rop a szél
piros tollal.