Eltávozás

csillapította fölséges ízekkel.

Faludy György

Tanuld meg ezt a versemet
 
Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.
 
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
 
Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.
 
Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
 
Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
 
Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott.....

Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl, s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson...

És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomolnak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés....

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.

Futnál: menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat.-

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszeítettet,
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta mint rendelt a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.

(1960.)

Soóky Melinda

Az éj palástja

Az éj fekete selyempalástja
Az alvó, néma tájra hullott,
Közepében egymáshoz bújva
Ragyognak álmos csillagok.

Lassan úszik a karcsú Hold
Az ég végtelen tengerén,
Ezüstszínű fátylat bont,
Hetykén a Föld arcába néz.

Vén platánok dús lombját
Csókolja a langyos szél,
Nehézfürtű, lila orgonák
Telt illata libben felém.

Puhán ölel a csend karja,
Békét lehelt a szívembe,
Lelkem burkát kibontva
Álom zuhan a szememre.

Charles Bukowski

Valaki

istenem szomorú bús blues szólt
ez a nő ott ült és beszélt
maga tényleg Charles

Bukowski?

mondtam

felejtsd el

nem érzem jól magam
enyém a szomorúságok szomorúsága
amit akarok:
megbaszni téged

és ő nevetett
úgy hitte ennél azért
intelligensebb vagyok

és… akkor felnézve hosszú vékony isteni lábaira
láttam máját és remegő beleit
láttam Krisztust ott bent
amint folk-rockra táncol

bennem mindazon hosszú éhezések
rózsái
és átmentem hozzá
megragadtam őt a heverőn
s fején át letéptem minden ruhát

és nem érdekelt
hogy erőszak vagy a világvége
csak még egyszer
ott lenni
bárhol
valóságosan

igen
combkötői ott hevertek a
padlón
és a faszom behatolt
a faszom ó istenem a faszom beléhatolt

Charles
Valaki
voltam.

helló, hogy van?

a félelem azzá válni, amivé lettek:
halottá.

de legalább nincsenek az utcán, mindig
vigyáznak, hogy bent maradjanak, azok
pépes hülyék akik egyedül ülnek a tévékészülék
előtt
s életük tele van konzervált, eltorzult
nevetéssel.

az ideális szomszédi környezetük
leparkolt autókkal
kis zöld pázsittal
kis otthonokkal
kis ajtókkal, mik nyílnak, csukódnak
ha látogatóba jönnek a rokonok
s maradnak egy hétvégen át
ajtók csukódnak
a haldokló mögött ki oly’ lassan hal meg
a halott mögött aki még mindig él
csöndes átlagos szomszédi környezetedben
széljárta utcákkal
agóniával
megsemmisüléssel
horrorral
félelemmel
tudatlansággal.

egy kutya áll a sövény mögött.

egy férfi némán az ablaknál.