Napjátékok,naplevelek
Egy-egy tárgyba beleakad az idő.
A láb meg egy láthatatlan hurokba.
Úgy nyitom meg őket, mint az ablakot
egy régi szobán, megtörténtünk sorra.
Az egyik könnyen nyílik, a másik nem
adja magát, torokban megrekedt hang.
Persze, átveszem a levelet, meg ha
kell, vidd a kabátomat is, nyugodtan,
mert az első néhány napon fázni fogsz,
azt mondják, és úgy könnyebb továbbmenni,
ha valamit elhozhatsz abból, ami
nincs. Nagyon nehéz volt gyávának lenni.
Ott maradni, hallgatni, elviselni,
nem menni, nem rombolni, megalkudni,
amikor már minden rossz irányba megy –
akkor lesz, meglátod, a legnehezebb.
Képtelen sorsok lógnak a falamon.
Csupa vakablak, nincs mögöttük világ.
Játszunk életeket, reggeli napfényt,
túlélést, ha kell, napi feltámadást.
Illyés Gyula Magamban Magamban kutatom, Ki vagy. Arrébb teszem a jót a rossztól - Melyikben vállalod fiad? Istenem, kit választol? Szenvedtem, arcomon nyomát, hordom még minden mozdulatban. Gyilkolván ismernék reád? Vagy rá a bûntudatban? Iszonyban? Mint búvó patak kanyarogva tetteimben. Eltûnsz. Fülelem hallgatag, hogy munkálsz, forrsz, dobogsz benn. Én fölkínáltam, ha segítsz, segítek én is néked, hogy megszülessen bennem is csillogó gyémánt-lényed. Kísértet! Rántanám karom, mint megszorított ujjak bögyébõl a vér, árulón a könnyeim úgy hullnak. S csak mosolygok félszeg mosollyal, már mintha emléked keresném, helyet cseréltünk már, be gyorsan betelt a törvény. Eredj, - mondom, de csak magamban, eredj már, - s magamhoz ölellek, mit elvesztettem én örökre: a békét legalább te leld meg.
Néha úgy hiszem
Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.
Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.
Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni.
Vágyak
Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e, jól van szabva a ruhám?
Színes szalag, – csokorba szedve mind, -
Ilyen a szívem is, – könnyű, vidám.
El innen csak! Sokadalomba vágyom,
Ahol repkednek balga kacajok,
Futószerelmek szállnak tüzes szárnyon. -
Nagy, halálos jókedvet adjatok!
Mulatni akarok!
És mégis, mégis, – e homályos zúgban,
Csillapító csendben jobb volna tán, -
Itt csak valami néma, tompa bú van
És béketűrő, mélységes magány – -
Jobb volna itt maradni minden este
S az éjszakán, míg jön a virradat
- Behúnyni a szemem és várni egyre
Az idő, az idő míg elhalad
És betemeti azt a holt nyarat.
1902
Nemes Nagy Ágnes
Jókai Anna
egy-az Egyben
amivel látok azzal hallok
szem nélkül és fültelen
amit látok hallom is
csupa fül vagyok és csupa szem
nem a szám szól és megértik
nem szájjal szólnak és megértem
kéretlen kínálják
amit mindeddig kértem
se lábam se kezem
átjár rajtam amiben járok
tart engem itt akit nem fogok már
tartom ott akit még várok
nincs orrom az illatokra
egyetlen illat betölt
földszagú a mennybolt
mennyszagú a föld
levegőért nem kapkodom
a levegő szív be engem
ráfújással formálódik
légnemű lett sűrű testem
minden vérem kicsorgattam
isteni edénybe
bennem kering úgy melenget
az Ő vére cserébe
nem eszem ezt és nem iszom azt
amit iszom azt eszem is
föltáplál az Ige
veszem is adom is
tudok a szívem helyén
az agyam helyett érzek
csalhatatlan nagymérlegen
súlyok nélkül mérnek
Én vagyok Benne
Ő – az Én vagyok – van bennem
egy az Egyben kiviláglik
miért kellett lennem
CSAK TÖREDÉK
Csak töredék, mit eddig írtam,
Lelkemből egy kicsiny darab.
Kiket szerettem, kikbe bíztam,
Elmetszék ihlett szárnyamat.
Szél messze szét nem vitte hírem;
Nem számitám a perceket;
Az Ideált követni híven
Rögeszme volt csak, meglehet.
Az emberek szivemre mérték
A gúnyt, a gyilkos haragot:
Balsorsomat méltón zenélték
A méla, csüggedt dallamok.
Gonosz kezükkel összedúlták
Virágos, ifju lelkemet:
Nem csoda, ha belőle kúszált,
Összhangtalan szók zengenek.
Földúlt kebellel, rom reménnyel
Mit énekeljek és hogyan?
Avagy kegyetlen szenvedéllyel
Sirassam el, mi veszve van?
Jól van, legyek hát puszta visszhang,
Kisértethangu sziklafal,
Belőle mégse kél hamis hang,
Még akkor is magára vall.
Földúlt szivemmel siratom meg
Az elpazallt üdv éveit,
És dúlt szivemmel álmodom meg,
A hír sugára hogy' hevit.
Szép pálmalomb, arany dicsőség,
Övezz körül, hajolj fölém!
Ringasd az álmok méla hősét
Hűs árnyaid szentelt ölén!
S bár igaz üdvvel sosem ér föl,
Az, amiért dicsvágy hevűl:
Nevem hírharsonák vegyék föl -
Vagy a világ romokba dűl!
[1877]