Szó-mágia
    
     Tornai Józsefnek
    
    
     angyalkám hidd el: teljes-nagy-hiába
     vetetted szép hited a SZÓ-MÁGIÁBA
    
    
     nincs a halálnak vers-ráolvasása
     amely a Csontember KASZÁST elássa
    
    
     csak mert szorítod: a Zabszem végett
     sorokba foglalnád a «MINDENSÉGET»?
    
    
     meg se próbáld: a cselgáncs rajta orvul
     – a líra-üledék – a «VERS» kicsorbul
    
    
     ha mit görgetnek égboltra kacsintva:
     nem Bölcsek Köve – Golyhók GALACSINJA!
    
    
     ott ahol a szó-igézet lekushad
     hinnél a Majomból lett MISZTIKUSNAK?
    
    
     «a Valóság a VALÓTLANSÁG Tükre»:
     TÁBULA – ráaggatva nyakörvükre
    
    
     s pajzsukon bár a SMARAGDÍNA lógjon
     mit csudálsz peckelődő pózolókon?
    
    
     hol a szem már nem lát a szó lekókad
     hívni szócséplő HABÓK-hadarókat?
    
    
     s mihez eleven félszív féltüdő kell:
     versenyre kelnél talmi «RÉVÜLŐKKEL»?
    
    
     .............................................................
    
    
     angyalkám hidd el: teljes-nagy-hiába
     vetetted szép hited a SZÓ-MÁGIÁBA

Gyógyjavallat
    
     halántékomon a folt: ólom-döbbenet
     mitől? doktor úr! álljon meg a menet
     a halántékomon apró ólom-göbök
     serkednek: dögséges ólom-tömkeleg
     ha látom: szeppenek – kedélyem elborul
     szemem kigúvad: mitől van doktor úr?
    
    
     tán valami távolkeleti ritkaság?
     kórisme: hogy ott jön ki a rosszaság
     elmúlhat e nyomasztó ólomgöb-IMÁZS
     és én is jó leszek mint mindenki más?
     mit mond? hogy semmiség? oda-se-neki?
     jaj! próféták és szentek minden seregi!
    
    
     felejtsem hogy hústestem dög-ócska rom:
     ne vakarjam véresre ólmos ótvarom?
     hát vigasztalás hogy nem vagyok beteg
     s mint gyógyíthatatlan még elélhetek
     és megérhetem a matuzsálemi kort?
     tán vérembe lát: lát isteni arany ikort?
     
    
    
     hogy ne számolhassam még egy ideig
     mint Robert Graves tűnő szívlökéseit?
     nincs miből gyógyulnom: ez javallata?
     hát ez a szingultus? a klónusz? a kata-
     lepszis? a csepleszből kihalló nyivogás?
     ez a makkegészség: a makk a megszokás?
    
    
     köszönöm doktor úr a gyógyító kés hatott
     tudom a rendelőből kivonulhatok
     mint ki a többi hullahurcolóval elvegyül
     kirajzok – megmondatott kegyetlenül –
     leróva hálám: tessék – de engedje meg
     most elbúcsúzom és más orvoshoz megyek

AZ ÁLMODÓ

Emlékül Révay Zoltán barátomnak

Hogyha véletlenűl utadba téved:
Ó, meg ne szólítsd őt, az álmodót!
Porszem! Ő nem ér rá mulatni véled
Kutatva, látva egy mélyebb valót.
Lelkébe néz. Sokszor sír örömében,
Nemföldi büszkeség ragyog szemében;
Mert látja ő, mit nem lát senki más:
Titkaid: Élet, Sír, Föltámadás!
S mély gyászt ha érez és világborút,
Ó, ne zavard, tiszteld a szomorút!
Soká eltépelődik andalogva,
S átönti zajló, zengő hangsorokba,
Mi önlelkében zeng, zajong, viharzik.
(Véget nem ér az óriási harc itt,
A Gondolat le nem ereszti szárnyát;
A milljó Kép vég nélkül űzi árnyát;
Az Élet Gondolat, a Lét a Lélek:
A Gondolat meg fényes, gazdag Élet.)
Egy szó csupán, mit sokszor úgy keres,
Egy szó, amely világok magva lesz;
Nem puszta szó, de Isteníge: tett,
Mely a Lét kútfejéből született.
Ki a szivek s dolgok mélyébe lát:
Ó, meg ne bántsd az álmok nagy fiát!

Nem társad ő! Bár színre oly hasonló,
A teste hervatag, a húsa omló,
Balsors az árnya itt a földtekén,
Menny tükröződik szíve mély egén,
A tiszta menny, a boldog végtelen.
A csöndes vértanú a méla tűrő,
Hahogy honába léphet hirtelen,
A szellemek fölött korlátlan úr ő;
E honnak ő királya, Istene,
Mikéntha mind körötte lejtene,
Mi fényes és vidám, mi tiszta és mi szép,
És szembe véle nyájasan királyi nője lép;
Körötte lejtne mind, mi önzetlen, mi nagy,
Mi Istent üdvözít, mit gondol Isten-agy.
Körötte lejtenek vágyára lesve:
Figyelve, szorgosan és fáradatlanul;
S mi még csodálatosb: nem szolga egy se,
Szabadság él szivükben olthatatlanul.
Nincs kegyre éhes, undok szolgahad,
Mindenki úr körötte és szabad.
Nem ismer senki itt iromba érdeket,
Önzetlen és mindenható a Képzelet...
Ki e szabad s dicső világba lát:
Tiszteljed őt, az álmok nagy fiát!

Világszem ő. Nem ismert tért, időt se;
Örök gyönyörben úszó, isteni;
Világur ő, az álmok méla hőse,
Nem kell neki, csak egyet inteni,
S körötte él, sugárzik, zeng, lobog,
Csapong, repűl, örvénylik, dúl, ragyog,
Mind testet ölt, aminek lelke van,
Formába tör, ami határtalan.
Hatalma nincs a durva földanyagnak,
Hol minden élet általfinomúl,
Nem sejtik ezt, kik mindenen kacagnak,
Mi törpe szellemük haladja túl.
A fény ez itt, a tiszta érzelem,
Központja, napja: világszerelem.
Lakóit Isten-álmaid ragadják:
Világszerelem és világszabadság!

Törvénye nincs, csak egy van, hogy szeress!
Akard a szépet, jót, nagyot, dicsőt!
És megtalálja itt, ki mit keres,
Mi téphetetlenül szívéhe' nőtt.
Munkája kéj, parancsa meg gyönyör,
S minden csodás harmóniába tör...
Ki a Szerelem őshonába lát:
Szeressed őt, az álmok nagy fiát!

[1890. július 26.]

A HOMÁLYBÓL

- Szenic, 1894. júl. 19. -

Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elől elrejtezém.
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.

Míg más napok ragyogtak egyre
S imádta őket mind a nép;
Addig szivem nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyü, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.

De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt,
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hová minden világ rohan!

Halj át az élet-óceánba
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot
És sírni milliók szivén!
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom milljók szivébe én.

Ó, jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!

Szivembe hordom én e lángot,
Szivembe hordom a napot:
Ó, gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!

Szellemek utcája




Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat,
Olyat nem tudsz mutatni pajtás, – nem, olyat a knídoszi táncmesterek se tudtak feltalálni,
Sem zenét, – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot
S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el,
A mélyen elrejtező, néma férfikort.


E sugallat hűvös. – Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka
És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait
A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!
S még néhány lépés benne s nemsokára vékonypénzű leszel magad is
És régi, kipróbált szived kutyáknak vettetik.


Igen, – szerettem egykor sokmindent: hajósok énekét,
Széditő, teljes napsütés: aranyrózsáidat…
Mi mindent szerettem, már nem tudom.
Boldog forróság volt nékem ez a földi tüz,
Átjárt, hogy megvacogtatott, borzongtam tőle s jeges éjszakát
Képzeltem hozzá… S ma már éjszakám:
Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,
Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,
Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem.
Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? – Sötét vagy-e?
Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: rejtélyes elmulás