Meditáció.
Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:
szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger - mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:
én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm
magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző - és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.
Faludy György
MARINA CVETAJEVA
ÉN TÉGED ELPÖRÖLLEK
Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel,
mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer,
mert úgy járok a földön – csak félig földet érve,
mert téged senki így nem font még énekébe.
Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól,
aranyos lobogóktól minden kardvillanástól.
A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem,
virrasztóm földi éjed, házőrző ebnél éberebben.
Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek.
Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet.
Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak
az utolsó vitában – hallgass! – igen, magamnak!
De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe,
addig – hiába minden! – a magadé leszel te:
lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat:
a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz síri ágyad.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Baka István: Csak a szavak
Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad
testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér
csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol
a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között
jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek
Csöndes egész világ, béke van a földön.
Édesen szendregve pihennek a népek.
Mint a forró nyári dél a néma erdőn,
Olyan a föld, s olyan édes most az élet.
Néha csendűl egy-egy alvó nyáj kolompja,
Mert a szemtelen légy mostan lakomázik:
Mikor az oroszlánt az álom elnyomja,
Csúszó-mászó féreg a fülébe mászik.
Egy-egy alvó bogár donog itt-ott halkan,
S gyönge nyögést hallat a fához ütődve;
Az is elenyészik egy félénk visszhangban,
S tetszhalotti álom nyomul az erdőre.
Minden csöndes, minden álmodik és boldog;
Csak én vagyok ébren, engem éget a nap;
Nekem fáj a sugár, mely hiába ragyog,
Homlokomon vampír: vérivó gondolat.
Majd ismét ugy rémlik, mintha minden ember
Mind meg volna halva, el volna temetve;
Csak én magam élnék, csak én volnék éber
Egyedűl! egyedűl! s én is megmeredve.
Ijeszt a csöndesség, s szólni mégis félek.
Hallgatózom, hogyan zsong a sok koporsó;
Bennem az undortól rezzen át a lélek,
Hallom, a rút féreg hogyan őröl, morzsol!
Körülöttem, mint az oceáni habok,
Egymást érve, némán feküsznek a holtak.
Mind olyan mosolyban meredt, nyugodt arcok;
Azt hiszem, alusznak s édesen álmodnak.
Anyja karjaiban szenderg a csecsemő,
Mintha csak szopása szakadt volna félbe.
Kedvesének kezét fogja a szerető,
S tündér csengetyűnek hangja cseng fülébe.
Hallja még és fogja hallani örökké:
Szeretlek, szeretlek! És az ajk oly duzzadt,
Mintha a végső csók lenne itt elsővé,
S mint a parázs égne csöndes hamu alatt.
Mintha a hős harcos kardjával kezében
Szép halálával még itt is dicsekednék.
A fukar még érzi ezreit zsebében,
A hitbuzgó mondja: ott fönn vár a mennyég!
Haza, emberiség, kedves, dicsőség, hit,
Egyik megjutalmaz, ha a másik megcsal.
Egyiktől szeretve voltak ezek mind itt -
S aki volt szeretve, az soha meg nem hal.
Mind olyan elégült, mind oly panasztalan;
Nem nyílik sohajra egyetlen egy ajak.
Csöndes a levegő, az éj csillagtalan,
Nem tudom valóban, élnek-e vagy halnak.
Mindegy; azt tudom csak, hogy szerettek, éltek,
S testben, mint a fű, fa, bogár, halhatlanok.
- Ah sátáni testben megátkozott lélek!
Hűtlen, önző fajzat! elmulandó vagyok!
Szép szerencse, vak szerencse,
Mit gondoljak felőled?
Te vagy-e bolond, vagy a föld
Tesz bolonddá tégedet?
Világtalan vagy s az egész
Világ szeret tégedet,
S te szegény világtalan, a
Vak világot vezeted?
Én ugyan nem láttalak még,
Isten tudja, merre jársz;
Te is, amint veszem észre,
Magas palotákra vágysz.
Pedig hidd el, téged ottan
Nem szeretnek úgy soha,
Mint ahol megúnt testvéred
Él, a gyászos mostoha!
Azt veted okul talán, hogy
Háládatlan a világ,
S akit egyszer fölemeltél,
Utóbb a nyakadra hág,
Elfelejtvén, hogy mit adtál,
Újra elveheted azt,
S hűtlenül elpazarolják
Minden hozományidat?
Ah de épen ez ok ellen
Százezer példa beszél,
Hogy ki tízszer is elűzött,
Újra abba szeretél.
S ki érted hőn sohajtoz
Lenn a börtön fenekén,
Rá se nézesz, mert talán hogy
Örök szerelmet igér?...
Úgy van, úgy!... hogy a hasonló
Csak hasonlónak örül,
Te pedig a legkacérabb
Minden szépségek közül,
Hitvány és üres fejűket
Látogatsz meg, mint magad,
A nagy és bölcs nem kell... ők meg
Megvetik hatalmadat.
Szép szerencse, vak szerencse,
Mit gondoljak felőled?
Hogyha szép vagy, kár bizony, ha
Eltakarod képedet.
Szégyenled tán kicsapongó -
Sohse szégyeld - vétkedet:
Hisz ha vak vagy, a világ még
Nálad is szemtelenebb!...