Csobánka Zsuzsa

DANAIDA

A gipsztörvény természetellenes.
Amit a kezem mozdul, csupa élet.
Ne érj hozzám, szét ne pattanjak,
mint mikor elhagytál, becézlek.

Ötven kéz repít, ötven lányok,
gyönyörök, Párizs, végzett férfiak.
A fény árnyakból tevődik,
nem akármilyen, nincsenek eltérítődései.

A tárgy birtokba veszi,
s mintha sajátja lenne,
benső körforgás,
az ég alja hasad, ötven kés metszi.

A fiakat megszülik, vigyázzatok,
ötven Danaida-szárnyak,
a tenger habja felfal, a nap viaszod olvasztja,
mérjétek be pontosan a sávot.

De a férfiak bosszúja véges.
Anya, csak az eget akartam látni,
csiklandozni az istenek lábát, hittem, nekem lehet,
föntről egy bariton azt suttogta, repülj, hallgass.

Azóta az a cserépedény üres.
Pedig a tengert merítem bele,
hátha sértődöttem megenyhül,
hogy nem őt választottad, a mélyet.

A sós víz csöndes. Az ég csöndes.
Csöndesek apáid, a vér alvadt, kihűlt.
De megőrjít a kotyogás, kongás,
lyukas edénybe hordom, örökkévalóság, a vizet.

Nádasdy Ádám

AZ EMLÉKEK

Hogy pontosan hogy volt, azt nem tudom.
Az emlékek gazdája én vagyok.
Én veszek nekik sminket és ruhát.
Nem tudom, meztelenül milyenek.
Az emlékek szabadon kóborolnak,
még az se biztos, hogy mind visszajött.
Vagy változott a hajviseletük,
és bosszant, hogyha rájuk ismerek.
Néha óvatlanul megrúgom őket,
néha ülök, szárazra koptatom.
Az emlékek gazdája én vagyok.
Ahogy én tudom, úgy volt pontosan.

KÜZDÉS.

Mint a földre szállni félő parti fecske
Fáradtan fészkéhez tér meg éjszakára,
Fáradt lelkem csendes rejtekedbe vágyott:
Völgyek, erdők zölden lombozott határa!

Nem siratnék senkit én az emberek közt,
Régen elfelejtve kedvesem, barátom!
S köny szökik szemembe, ha a völgyi fákat,
Régi ösmerősim, elszáradni látom.

Szívesen vár a völgy árnyas pamlagára,
A madár köszönt és a vidék patakja;
- Anélkül, hogy érte hálát várna tőlem, -
Enyhadó nedüjét nyilt kebellel adja.

Elsimítni vágyom homlokom redőit
A szelíd verőfény meleg mosolygása;
S nem félek, hogy - mint a mézesmázos ember -
Boldogságom sirját mosoly közt megássa.

Ah, az élet engem szörnyen elvadított!
A magányban is foly keblem háborúja;
Hadd folyjon, legalább átkos mesterségét
Itt a gúnyolódás rajtam nem tanúlja.

Zsibbasztó nyugalom, harc, csend, vad kirontás...
Ez az én világom, az én szív-világom!
Gyönge istápom hit, ezt is néha csaknem
A kétségbesésnek martalékul hányom!

S van egy kínos kéje e vad küzdelemnek:
- A kínedzett ember egyetlen sajátja -
Ő kevély, hogy szenved, s daccal tárja keblét,
S a jobblét reményét, szinte fél, ha látja.[6]

Láttam én a kérészt rövid életében,
- Enpályámat véve mélyen gondolóra -
Életet nyert, szállott, párosúla, megholt,
S elég volt mind erre egy rövidke óra!

Szívesen cserélnék pályát e bogárral!
Hisz rendeltetése célját ő elérte,
Mondhatom-e én ezt földi életemről,
Melynek útát a sors oly hosszúra mérte?

És ha majd lefekszem síri nyoszolyámba:
Nem kisérnek-é le földi szenvedésim?
Csukva lesz örökre két szemem? vagy egykor
Felnyitom? s ha úgy van: mily világ vidékin?

Lelkem a kétség, e mély örvény felett, - mely
Megnyíl, barna keblét hirtelen bezárván -
Röpked nyugtalan; de megpihenni nem tud,
Mint vándor-madár a tenger sík határán.

Oh fák, szóljatok! ti vén apostolok, ki-
Terjesztett karokkal barna-zöld palástban!
Mondjátok: igaz-e, amit e sziv érez,
Óhajtozva érez, jobb pillantatában?...

Wass Albert: Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdő, 1946)

Pardi Anna: Egyenlőtlen viszonyok

most elmegyek
sálat teszek nyakamra
karod melege helyett
illedelmesen köhögök
mint a nagyon öregek
nehogy arcom torzulásaid meglásd

megvakulok ha még egyszer ajtódra nézek
megsüketülök ha még egyszer hangodat hallom
kihurcolom hát két bőröndben az életemet

felesleges lenne mondanom bármit is
halálordítás ami néked csend

tudtod nélkül
meghalok napokra hetekre hónapokra
ne szóljon hozzám senki sem

Ijjas Tamás

[A FELEJTÉS, MINTHA PARAFA DUGÓT]

A felejtés, mintha parafa dugót akarnék
elsüllyeszteni, Arkhimédész törvényébe
ütközik. A felhajtóerő, akár a jó
kutya, mindig visszahozza, amit eldobok.

A juharfáról lependerülő ikerlependék
meg-megrándítja a nyelvem, mintha az a
fémes ízű csók propellerezne a számban.
A felületaktív anyag elbánik a zsírral,
de nem tud mit kezdeni a zománcon
megjelent mimikai ránccal, azzal
a szarkaláb formájú karcolással.

Az agykutatás mai állása szerint,
nem a tárgyak tehetnek róla, hogy
kísértetet látok, hanem a mandulamag.
Az érzelmes emlékek jó pásztora.

Amíg együtt voltunk, csak annyinak
tűntél, akár a szervezetbe fecskendezett
legyengített vírus, alaposan kitanult
az immunrendszerem. Nem gondoltam
volna, hogy majd hiányod, mint
jelenléted mutációja, mégis leterít.
Nem bírják kilökni a limfociták.
Az inváziót, mint az elveszett nyájat,
valami felhajtóerő újra és újra visszatereli.