Csobánka Zsuzsa

DANAIDA

A gipsztörvény természetellenes.
Amit a kezem mozdul, csupa élet.
Ne érj hozzám, szét ne pattanjak,
mint mikor elhagytál, becézlek.

Ötven kéz repít, ötven lányok,
gyönyörök, Párizs, végzett férfiak.
A fény árnyakból tevődik,
nem akármilyen, nincsenek eltérítődései.

A tárgy birtokba veszi,
s mintha sajátja lenne,
benső körforgás,
az ég alja hasad, ötven kés metszi.

A fiakat megszülik, vigyázzatok,
ötven Danaida-szárnyak,
a tenger habja felfal, a nap viaszod olvasztja,
mérjétek be pontosan a sávot.

De a férfiak bosszúja véges.
Anya, csak az eget akartam látni,
csiklandozni az istenek lábát, hittem, nekem lehet,
föntről egy bariton azt suttogta, repülj, hallgass.

Azóta az a cserépedény üres.
Pedig a tengert merítem bele,
hátha sértődöttem megenyhül,
hogy nem őt választottad, a mélyet.

A sós víz csöndes. Az ég csöndes.
Csöndesek apáid, a vér alvadt, kihűlt.
De megőrjít a kotyogás, kongás,
lyukas edénybe hordom, örökkévalóság, a vizet.

Nádasdy Ádám

AZ EMLÉKEK

Hogy pontosan hogy volt, azt nem tudom.
Az emlékek gazdája én vagyok.
Én veszek nekik sminket és ruhát.
Nem tudom, meztelenül milyenek.
Az emlékek szabadon kóborolnak,
még az se biztos, hogy mind visszajött.
Vagy változott a hajviseletük,
és bosszant, hogyha rájuk ismerek.
Néha óvatlanul megrúgom őket,
néha ülök, szárazra koptatom.
Az emlékek gazdája én vagyok.
Ahogy én tudom, úgy volt pontosan.