KÜZDÉS.

Mint a földre szállni félő parti fecske
Fáradtan fészkéhez tér meg éjszakára,
Fáradt lelkem csendes rejtekedbe vágyott:
Völgyek, erdők zölden lombozott határa!

Nem siratnék senkit én az emberek közt,
Régen elfelejtve kedvesem, barátom!
S köny szökik szemembe, ha a völgyi fákat,
Régi ösmerősim, elszáradni látom.

Szívesen vár a völgy árnyas pamlagára,
A madár köszönt és a vidék patakja;
- Anélkül, hogy érte hálát várna tőlem, -
Enyhadó nedüjét nyilt kebellel adja.

Elsimítni vágyom homlokom redőit
A szelíd verőfény meleg mosolygása;
S nem félek, hogy - mint a mézesmázos ember -
Boldogságom sirját mosoly közt megássa.

Ah, az élet engem szörnyen elvadított!
A magányban is foly keblem háborúja;
Hadd folyjon, legalább átkos mesterségét
Itt a gúnyolódás rajtam nem tanúlja.

Zsibbasztó nyugalom, harc, csend, vad kirontás...
Ez az én világom, az én szív-világom!
Gyönge istápom hit, ezt is néha csaknem
A kétségbesésnek martalékul hányom!

S van egy kínos kéje e vad küzdelemnek:
- A kínedzett ember egyetlen sajátja -
Ő kevély, hogy szenved, s daccal tárja keblét,
S a jobblét reményét, szinte fél, ha látja.[6]

Láttam én a kérészt rövid életében,
- Enpályámat véve mélyen gondolóra -
Életet nyert, szállott, párosúla, megholt,
S elég volt mind erre egy rövidke óra!

Szívesen cserélnék pályát e bogárral!
Hisz rendeltetése célját ő elérte,
Mondhatom-e én ezt földi életemről,
Melynek útát a sors oly hosszúra mérte?

És ha majd lefekszem síri nyoszolyámba:
Nem kisérnek-é le földi szenvedésim?
Csukva lesz örökre két szemem? vagy egykor
Felnyitom? s ha úgy van: mily világ vidékin?

Lelkem a kétség, e mély örvény felett, - mely
Megnyíl, barna keblét hirtelen bezárván -
Röpked nyugtalan; de megpihenni nem tud,
Mint vándor-madár a tenger sík határán.

Oh fák, szóljatok! ti vén apostolok, ki-
Terjesztett karokkal barna-zöld palástban!
Mondjátok: igaz-e, amit e sziv érez,
Óhajtozva érez, jobb pillantatában?...