Molnár Krisztina Rita
MINDEN T. ANYEGINNEK
Lesz, ahogy lesz – írok magának,
mert régóta bánt a dolog,
amit szokatlannak találhat,
s amilyen körökben forog,
értem én, ha meghökken netán,
s lángot vet dühe, mint a metán,
de mégis bízom benne, hogy
haragja majd elpárolog,
mivel sötét zakója alatt,
igen, az ingzsebe mögött
(biztos, hogy ott, meg nem szökött),
lapul egy kisgyerek, ott maradt,
s mi másra várna, arra vár,
hogy kézen fogja végre már.
Hogy megfogja végre a kezét,
bár a könnye még nem potyog,
egyfolytában a földre néz,
s olyan egyedül ácsorog.
Nézi a földet, s nem hiszi,
hogy szerethető, amíg kicsi,
hogy lenne bárki, akinek
kezében ő a főzsineg,
hogy ő az a szál, a jó erős,
a megtartó, a vaskapocs,
ki hétfejű fején tapos,
hogy ő a lovag, a hős, a hős,
a pengeélszavú vitéz,
kit annyi krónikás idéz.
Hát nézze, úgy lehet szeretni,
mondjon neki egy szép mesét,
lehet ringatni, ölbe venni,
simogassa meg a fejét,
beszélgessen egy kicsit vele,
csak akad rá egy kis ideje,
meglesz a baj, ha nem teszi,
egész a sírig kergeti,
biztassa már ezt a gyereket,
higgyen nekem… de nem, de nem,
szembe mégsem dicsérhetem,
hisz Ön is… tud róla eleget.
Azt kérem, súgja meg neki.
Magának biztos elhiszi.
Lackfi János
ÉJSZAKAI NYELV
Kemendi Zsuzsának
Ritkán perdül szó a számon
Hallgatok sután,
Retikülben kotorászom
Félszavak után.
A fecsegő társaságban
Jelt alig hagyok,
Tán összeszedik utánam
Rendőr hadnagyok.
A nyomozót nem érdekli
Cseppet sem, ki él,
Nem kutat utánam senki,
Titkom mit sem ér.
Mindenki ura a szónak,
Felfújja magát,
Cunamiként fölém torlad:
Én vagyok a gát.
Mások nyelvét nem beszélem,
Sem a magamét,
Elhullatom bölcsességem:
Jószág a ganét.
Éjjel, álmomban beszélek,
Elég ez nekem,
Mindent betölt a beszédem
Minden nyelveken.