Molnár Krisztina Rita
MINDEN T. ANYEGINNEK
Lesz, ahogy lesz – írok magának,
mert régóta bánt a dolog,
amit szokatlannak találhat,
s amilyen körökben forog,
értem én, ha meghökken netán,
s lángot vet dühe, mint a metán,
de mégis bízom benne, hogy
haragja majd elpárolog,
mivel sötét zakója alatt,
igen, az ingzsebe mögött
(biztos, hogy ott, meg nem szökött),
lapul egy kisgyerek, ott maradt,
s mi másra várna, arra vár,
hogy kézen fogja végre már.
Hogy megfogja végre a kezét,
bár a könnye még nem potyog,
egyfolytában a földre néz,
s olyan egyedül ácsorog.
Nézi a földet, s nem hiszi,
hogy szerethető, amíg kicsi,
hogy lenne bárki, akinek
kezében ő a főzsineg,
hogy ő az a szál, a jó erős,
a megtartó, a vaskapocs,
ki hétfejű fején tapos,
hogy ő a lovag, a hős, a hős,
a pengeélszavú vitéz,
kit annyi krónikás idéz.
Hát nézze, úgy lehet szeretni,
mondjon neki egy szép mesét,
lehet ringatni, ölbe venni,
simogassa meg a fejét,
beszélgessen egy kicsit vele,
csak akad rá egy kis ideje,
meglesz a baj, ha nem teszi,
egész a sírig kergeti,
biztassa már ezt a gyereket,
higgyen nekem… de nem, de nem,
szembe mégsem dicsérhetem,
hisz Ön is… tud róla eleget.
Azt kérem, súgja meg neki.
Magának biztos elhiszi.