Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul -
még Isten is. A ,,fiat!" gesztusa van benne, a ,,legyen!"
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és
elfoszlik az égbe.
A vers - ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers - levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers - a gyermeki kegyelem. ,,Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!"
A vers, hogy ,,látva... se... lássanak". ,,Színről-színre," mégis ,,tükör által, homályosan."
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg - ő a vers.
A vers megemel - valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers - égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers - szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva - égi fénnyel szemünkben.
A vers - én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon - mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk - milyen lehet a fény?
A vers - véraláfutás a... felhőkön, és felhőjáték a... vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk, s ami régen eltűnt a kanyarban.

átfúrta, mint a dárda,
s a szürke ködmön
fénylő díszt kapott,
magára tűzte ékül
a napot

S míg a fénygömb
ott tündökölt az égen,
én földi porszem
megigézve néztem,
olyan volt,
mint egy óriás mosoly,
s szertefoszlott
tőle a ködgomoly.

Így harcolt ő
a köddel és sötéttel,
s mikor a föld
elfordul tőle éjjel,
ő akkor is
ott virraszt őrhelyén,
s rést vág
az egek függönyén.

Ó, jól tudom,
hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs
mégiscsak nékünk érik,
belőle árad
minden, ami éltet:
a kezdettől változó őstenyészet.

Tudom,
de mindig újra megcsodálom,
mikor áttör
a ködlő láthatáron,
tavaszidőn
dicsfényben tündökölve,
s ősszel,
mikor búcsúzva néz a földre.

A hervadás is
gyönyörű a fényben,
őt látom
minden sárguló levélben,
még a bogáncs is,
mint a színarany...
egy kicsit én is süttetem magam!