átfúrta, mint a dárda,
s a szürke ködmön
fénylő díszt kapott,
magára tűzte ékül
a napot

S míg a fénygömb
ott tündökölt az égen,
én földi porszem
megigézve néztem,
olyan volt,
mint egy óriás mosoly,
s szertefoszlott
tőle a ködgomoly.

Így harcolt ő
a köddel és sötéttel,
s mikor a föld
elfordul tőle éjjel,
ő akkor is
ott virraszt őrhelyén,
s rést vág
az egek függönyén.

Ó, jól tudom,
hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs
mégiscsak nékünk érik,
belőle árad
minden, ami éltet:
a kezdettől változó őstenyészet.

Tudom,
de mindig újra megcsodálom,
mikor áttör
a ködlő láthatáron,
tavaszidőn
dicsfényben tündökölve,
s ősszel,
mikor búcsúzva néz a földre.

A hervadás is
gyönyörű a fényben,
őt látom
minden sárguló levélben,
még a bogáncs is,
mint a színarany...
egy kicsit én is süttetem magam!