Rejtő Jenő: Hazugság?

Szent imákkal beteg szívvel
Mások csodáit megcsodálva
Várjuk a reggelt eltűnődve
Míg igénytelen száz csendes óra
Messzeröppen.

Délibábok futó lidércek
Hazug mesék sok cifra ének
Hiába várnak találkozóra?
Hiába mondok bús szemednek
Tündérmeséket?

Hazugság hogyha csendes éjjel
Agyon kínzott fáradt szívemmel
Ígérek Néked szent csodákat
Igaz jövőről boldog nászról
Melódiákat?

Hazugság, hogyha tikkadt ajkkal
Forró testtel szent reménnyel
Hiszünk magunkba dús szívünkbe
S összebámul sápadt arcunk
Mindent váron?

Hazugság minden esküvésünk?
Minden könnyünk minden álmunk?
Ezer csodás színes reményünk
Mit összebújva csöndben várunk
Égi órán?

Hazugság, hogyha fáradt testtel
Imádkozva eltűnődünk
S az élet míg mi csendbe várunk
Másnak hoz meg mindent, mindent;
Hazugság, hogyha mégis várunk?
Hazugság, hogyha hisszük Istent?...

Reményik Sándor

Csomó


Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte:
Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó?
De meg nem oldja hit, tudás, erő,
Örök az élet szálán a csomó.

Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték,
Hogy bogozták a végzet kezei,
A végzet a mi babráló kezünk
És szakadt, véres körmünk neveti.

Az élet szálán ott a sorscsomó
És meg nem oldja hit, tudás, erő,
Bár eszmék rendje tűnt miatta le
S a semmiségből újra visszajő.

Bár ostromolták roppant rendszerek,
Rajta minden hatalmuk megtörött,
A megoldások sora végtelen
S reménytelen - mert a csomó örök.

Mert minden fűszál, minden kis virág
Egy rettenetes gordiusi bog
És az marad, míg lélek lesz, ki rajt'
Halódni, vívni, tépelődni fog.

S a tépelődő, babrálgató ujjnál
Még szánandóbbak tán a vaskezek:
Caesar, ki ketté vágtad a csomót,
Szegény - Te sem oldottad meg.

ASSZONY EGYEDÜL

Denise Levertov

Amikor nem emlékezhet tisztán,
két szerető közül kivel is érezte
ezt vagy azt a tüzet, áramütést,
amely a feje búbjától a sarkáig futott, ahogyan
a völgyön túlról,
az autóból látható hegyoldalon
a vízesés fehér lángja végigszalad,
a motor éppen visszakapcsol, a kocsi kattogva
erőlködik fölfelé...
Amikor mozi után órákig elülhet vagy sétálhat,
nagyokat nevetve, kedvére beszélgethet a barátokkal,
s nem baj, hogy késő van, éjfélkor vacsorázhat, az időt
úgy költheti, hogy nem számolja az aprót...
Mikor ágya felét könyvek borítják,
és senkit nem tart ébren az olvasólámpa fénye,
kihúzza a telefont, hogy délig alhasson...
Ekkor
felszárad az önsajnálat, s bűntudattól
mentes öröm emeli fel.
fél ugyan, de nem a magánytól,
attól, boldogul-e az öregséggel -
a fényképekkel, a tükörrel. Mennyivel
fiatalabbnak és szebbnek érzi magát,
mint amilyennek látják. A legboldogabb
óráiban - vagy akár a kevésbé vidámakban, mikor
alázattal vergődik az aszfalt kánikulájában
vagy a napkeltét hasító madarakat hallgatja,
ólomtompa, szürke hang, a fáradságé -
józan eufória fogja el, most hinni akar
a vándor, foldozott és földszínű
öregasszony-jövőben
a középévek apró fényűzései elmaradtak,
a városokat, a folyókat, az arcokat és a hegyeket bámulja,
míg őt már senki se, nincs bánat, nincs keserűség,
borivó vénasszony, aki egyre csak nevet magában...
a bozótos benőtt csapásokat jól ismeri.
Tudja: a Tedd-amit-veled-tennének Asszonyság abból a gyerekmeséből
nem létezik,
senki sem járhatja körbe a földgolyót,
ez a füst és a decibel világa.
De azt hiszi, kemény és bölcs lehet, valahogy
akárhogy. Mindenesetre túl van
a gyászidőn,
szégyen és sértettség nélkül mondhatja:
Áldott az egyedüllét.

Bollobás Enikő fordítása

Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről

Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem,
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.

Annál mi van, a semmi ősebb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.

Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szűk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bő, közömbös.

Én is öröktől ebbe voltam,
a semmiségre ráomoltan,
míg nem javultam és romoltam,
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:
eltűnni és feküdni holtan.

Ha félsz, a másvilágba írj át,
verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szívednek és szívemnek
Caesar, Napoleon korában?

Ady Endre
SORSUNK

Van az életben egy-egy pillanat,
Erõsnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendõ,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött -- sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

*

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erõ küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Gárdonyi Géza: Ének a holdhoz...

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
köszöntelek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
tiéd az árny, a csöndesség, az álom.

Mikor az égnek kéklő magasságán
leomlik finom, ezüst fátyolod,
tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, az erdők milliárd virága
feléd fordítja illatos fejét:
a gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
s a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó néked tükröt tart remegve,
s te leemelve aranykoronád,
kibontod - reá jósággal nevetve -,
sugárzó hajad lengő sátorát.

A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle hársfa-lombra száll,
s elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
mindenki csupán mosolyogni lát.
Békeangyalként jársz a föld felett,
fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Miért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
az én szívem is tükröd, Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
...Mikor belépsz felhő-palotádba,
az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
a fűbe hajtja harmatos fejét.

Gergely Ágnes: Széttört üveggolyók

Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,

s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,

s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablaknégyszögek
sorban lehullnak a falról,

és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz,
neked nincs a világhoz,

mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak

mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít,
hat érzékedre hatszáz üvegszilánk zuhog,
mondd, láttad már a mások éjszakáit?

Mindig a másokéit!
S voltál-e megbocsátó, hogy a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!

Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
Egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.