Hajnal Anna: Tudd, mindig ott maradtam

I.

Hogy hajdan, hajdan, hajdan
locsogó patakzajban
hűvös hullámmosásban
lágy gyerektalpon jártam
hogy onnan elszakadtam?

tudd, mindig ottmaradtam,
kavicsos görgetegben,
nyári patakmederben,
kiálló kő simáján
ott ülök sírva, árván,
honvágy-gyötörte gyermek
kit idegenbe vertek

ki velem szemben állasz
tudd, ha késik a válasz
s szavamat csend előzi
kettőségem legyőzi :
a csendben összevontam
magam, s magam kimondtam,
magam, kit itt ismernek,
s magam, ki messzi gyermek

II.

tudd, szégyen rámpiríthat,
homlokom kínban izzhat,
tűzvész a felhős alkony
én hűvös messzi parton
fekszem alkonysötétben,
szivem a bársonyrétben
megtörölt, tiszta penge,
megfürösztött a zsenge
lágy fű, megedz a hűség,
legyek kard s egyszerűség.

Heinrich Heine

Szívemben mindig lesz egy hely ...

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagy sokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

Babits Mihály: Őszinteség

Őszinteség... Óh hogyha a szív
oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
könnyű, mint vers, ami rímre megy,
és egyszerű, mint az egyszeregy!...

Fa vagyok, a lábam sárban áll,
ezer álmom vétkes kört csinál
s lelkemben úgy eltéved a fény,
mint egy labirintus ösvenyén.

Tán zöld bozót, gazos labirint,
talán csupa kőfal kacskaring;
mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad...
Fond, Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, se nem,
tán elvezet majd a szerelem.

Hogyan mutassa a föld magát,
ha az ég nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
de karjaimat már vonja a nap...

Ágai Ágnes
Hajnalok

Hajnal. A város
Alig heverte ki az éjszakát.
Párás nyirok ereszkedik,
szitál, szemerkél, taknyolódik.
Szürke műanyag égbolt.
A Napot éjszaka leszedték,
és eladták ócskavasnak.
Elkenődött felhők.
A csillagok már letűntek.
Nincs, aki sztárolja őket.
A hold is hazavackolt,
bagóért nem melózik.
Átható hétfőszag.
Nyikorgó, rozsdás beindulás.
Verebek géphangon csiripelnek.
Mobilodik.
Az ember lép, rázódik,
surrog és nyomakszik.
Előtte a nap. Mögötte a teg.
Felnéz az égre.
Keresi a derengést
Hajnalban valahol valaminek
derengeni kell. Legalábbis.
Hajnal. Pitymallás.
Piros égalj. Szeles idő lesz.
Kikászálódás a dunnagomolyból.
Szemdörzsölés, pislantás,
fogmosás, glu-glu, köpés.
Torokégető slukkok.
A kakas felveti taréját.
Kakaskodik.
Ébresztőszolgálat.
A macska lábhoz púpozódik.
A kuvasz láncot csörget.
De mi mégis.
Bődülés, nyihogás, röfögés.
Orwell.
Félrerúgott vödör.
Kinthagyott ruhák a kötélen.
Lyukas csatornából
poshadt víz szivárog.
Az ágon rigó és szarka párbeszéd.
Jó reggelt, szomszéd!
Magának is!
Hajnal. Párállik a tenger.
Locska fodrok,
kis teniszlabdák ugrálnak.
Tengerkék ég.
Égszínkék tenger.
Kinyújtózik a Nap.
Lustán, álmosan.
Liftbe száll. Emelkedik.
Feljebb, egyre feljebb.
Sugárzik. Diadalmas.
A felhők kezet csókolnak neki.
Süppedt homokban
szétszórt kagylóhéjak zörögnek.
A fény szikláról
sziklára szökken.
Összecsukott napernyők,
egymásbatolt nyugágyak.
Partra óvakodó medúzák.
Pihegő hullámok,
sósmandulaillat.
Felbúgó hajókürt.
Közeledő messzeség.
A nagy víztükör fölött
kettéhasad a hajnal.

József Attila: LEVEGŐT!
"Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg,
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba írják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szívemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibírnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!"

1935. november 21.

TÖRÖK SOPHIE

SZÉP ÖREGSÉG

Nyár van, s én fázom.

Összehúzódva gunnyasztok, borzong a hátam -
hirtelen látom magam, látom mozdulataimat,
milyen ismerős ez! anyámat látom
fázós vállaival, nagyanyámat
nagykendő bolyhai közt.
Óh nem az arc öregszik.
Rejtve fon-sző a lélek, s az öntudatlan
test követi titkos parancsát.
Kis mozdulatok nőnek, enged a fej,
enged a váll, ujjak, karok, csipő
és szemöldök készülődnek lassan
melegebb vackot vonni maguk körül.
Régi szekrényből kihúzott kendőm halk
penészt illatoz. Jóságos kendő, lágy meleg,
nemrég még tarkán s kacéran ölelt - óh
hol tanultam ezt a mozdulatot! Most úgy
csavarodik körém anyáskodó meleggel, mintha
karjaim örökölték volna öregek ügyeskedését.
Karosszék, nagy bolyhoskendő... óh régi
asszony a karosszékben! hol van már
futkosó vágyad? s lázongásod a nyugalom
ellen? hol van már minden...
Fázós kezek s nyilaló derék korszaka jön,
megbékélt öregség. Új aprócska gondok
jönnek, körülményes nyűglődés léghuzatért,
teák, szirupok, derékalj, lábmelegítő!
Új gyerekkor, naiv, s kényeskedő, epedő inny
tilalmas jók után. A lélek pihen, maradék erőkkel
az erőtlen testet kell védeni már, szív, vágy
és akarat magától él. Nem kell vergődni, újat
tanulni. Poros ajtók pattannak agyamban
és ismeretlen mélyekből készen áramlik ujjaimba
anyáim hosszú sorának szelíd tudománya.

Szilágyi Domokos :
VALAMIKOR


Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!

Valamikor az isteni
hajdankorban, az itteni
dombok karéján;
elrévedtem az átható
levegőben a látható
magasban cikcakk fecskén, héján,
felhőn és nyíl sason
s alant a nyárfasor
öblén a hallgatag
parton a halk patak
ölén az évek és
érzés, emlékezés
csúcsán az önfeledt
múlt és jövő felett,
a lélek éje és
elfáradt érverés,
felhők mögé sodort,
kóborló, röpke hold
és tünde délibáb
között - - és így tovább.

Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Hogy tudtam muzsikálni én valamikor!
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!

1. befejezés:

Hova tűnt el a hajdali dallam?
Tovaszállt egy hajnali dalban.

2. befejezés:

Elhallgatok. Ti játsszatok.
Én majd őrzöm a látszatot.

Baranyi Ferenc
Porvers

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi...

Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.