MARINA CVETAJEVA
ÉN TÉGED ELPÖRÖLLEK

Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel,
mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer,
mert úgy járok a földön – csak félig földet érve,
mert téged senki így nem font még énekébe.
Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól,
aranyos lobogóktól minden kardvillanástól.
A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem,
virrasztóm földi éjed, házőrző ebnél éberebben.
Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek.
Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet.
Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak
az utolsó vitában – hallgass! – igen, magamnak!
De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe,
addig – hiába minden! – a magadé leszel te:
lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat:
a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz síri ágyad.

(Rab Zsuzsa fordítása)