Nagy Teréz: Szomorúfűz
szomorúfűz áll magában
hol a holt Tisza apad
lábainál álmaival
szíve majdnem megszakad
hordott hídon futkos a szél
keresi a múlt időt
amikor még kisgyermekként
szívünk új dalt hegedült
ágait az öreg fűznek
mélybe húzzák a habok
villanásnyi emlékképben
hozzá visszaszaladok
karjaiba kapaszkodva
gyermek vágyam megpihen
emlékeim meghallgatva
társam lesz a végtelen.
Beékelődni a jövő ajtórésébe. A muszáj jogán.
Kiszabadítani arcod magánzárkájából mosolyod.
Látlak egy ütközés lassított felvételén, amint
kihullasz a történelembe. Tüdődön elveszett
kutyákról plakát. Halott tárgyaidon idegen kezek
hagyják az árulás ujjlenyomatát.
Legenda vagy. Visszaperelhetetlen szivárvány
a díszlet-fasor fölött. Nem faggat a szél, miért
viseled ikonarcodon a fájdalom festett maszkját.
Napfogyatkozásos tekintetedben elnémulnak
a kereszttelen kenyerek. Szememmel nézed
a szabadságukat visszakövetelő folyók tüntetését.
Mellkasomban azóta zúg a félrevert harang, mióta
tudom, nem akarsz egy újabb halálra feltámadni.
A szarkofágszürke ég alatt lábujjhegyen járkál
bennem a remény, hogy egyszer mégis találkozunk
ezután a lábon kihordott élet után. És többé nem
szembesíthetik rebarbaraillatú szavaidat a besúgó
óramutatókkal, és a villámok nem tanúskodhatnak
ellened, hogy azért vetetted Isten ítélőszéke elé
magad, hogy testeddel minket megvédj.