( Ady Endre )
Kerestelek hegyen völgyön
könnyáztatott lepedőkön
égen földön ketyegésben
fázós harmat remegésben
országban és a világban
langyos zápor illatában
éjjel nappal széttárt karral
pocsolyában csapzott hajjal
sok pincében sok padláson
hajnalhasadt világhálón
kerestelek mindhiába
kerestelek ágon bogon
koldusbottal börtönrácson
széltében és hosszában
szélkoptatott hátizsákban
kézzel lábbal fájó májjal
betapasztott néma szájjal
fűben fában kőbányákban
ispotályban betegágyban
árkon bokron festővásznon
messzeringó muzsikákon
kerestelek mindhiába
Kerestelek tejben vajban
villámszárnyú gondolatban
közel távol nyargalásban
üszkösödő lángcsóvákban
tűzön vízen csillagporban
elkóborolt ugatásban
hóban sárban homokvárban
feneketlen csönd szavában
jeges télben forró nyáron
égbemászó lajtorjámon
kerestelek mindhiába
kerestelek fényárnyékban
holdtöltében napsugárban
dohányfüstös éjszakákban
búzakalász morzsájában
kerestelek mindhiába
hiszen itt vagy Itt a házban
vállam alatt csöppet balra
itt vagy fehér vetett ágyban
nyoszolyában vörös várban
vörös színű dobbanásban
örök idők csendsátrában
ezerágú koronában.
/ismeretlen szerző/
Kiterjedt térlátás élesíti az álmok dagerrotípiáit.
Az elvesztegetett idő szétfolyik, kiolvadnak
a hibernált férgek. Már nem török több diót
a rigóknak, pusztítsák a lárvákat. Rügyek
ragacsán megragad a litániára hívó harangszó.
Hazudni mért is ne, a szavak összefekszenek
a szélhámos fogalmakkal. Itt semmi sem közös.
Rossz a leosztás. Övék az érdek, miénk a szégyen.
Soha megvalósuló álmok domborzati térképe
az arcokon. Majd behajtják azt is. Álomadósság.
Tapintható nyomor. Ahol nincs ételmaradék,
ott nincsenek egerek. Csak emberszabású
patkányok. A szorongás katedrálisánál szemét
meresztgeti egy túlélő árvácska. A postás mindig
egyszer csönget: van itt valaki? Pokolba csomagolt
krisztusi szeretet. Vissza a feladónak. Szakadékokat
mélyít az együgyű beletörődés. Csöndben nem lehet
ellenszegülni. Szabadságketrec. Ki van belül
az előítélet szögesdrótján. És holnap ki lesz?
Gyűlöletsokk. Húzzunk sorsot. Kié a rövidebb?
Ennyi bűn megváltásához klónozni kell azt a bárányt.
A veréb, az ittmarad
Veréb, idétlen szürke állat.
Lépni sem tud, – fél talán a földre hágni, –
csak ugrál rajta. Aprókat,
sűrűn, mint aki tüzes vaslemezre hágott,
de ittmarad a legvadabb télben is,
s őrzi a téli, kietlen világot!
Ez a szürke bolond állat,
akit rúgnak, parittyáznak,
akinek tisztességes élelem se jut,
ha nem piszkol a röges magyar út,
ez, aki nem tud dallal hízelegni,
fényes tollal henyén cicázni,
akinek úgy kell minden falatot
szekerek nyomán összekapirgálni,
ez, akinek ez a föld csak szemetet ad:
a veréb ittmarad!
Mikor a többi füttyös madár
megtagad Istent, Hazát, Házat,
elröpül arra, ahol könnyebb az élet,
puhább a kenyér, s tunya népek
csicsergésért is adnak kenyeret:
ez akkor is szeret!
Ez, aki az utca porán át
láthat csak földet, virágot, rétet,
jómódot, s hozsannák
helyett csak szidalmat kap,
ittmarad!
Ittmarad, ha százszor eluzik is,
szétverik fészkét. Vérző csipaszok,
szétszórt fészkek fájó tetemével
gazdagabb naponta az utca sora.
Ez mindent újrakezd;
új kedvvel rohan a mindennapiért,
küzd, dolgozik, s akinek nem jut
csak más asztaláról lehullott falat,
a veréb: marad!…
Mert van itt madár elég a magyar földön,
hemzsegnek a madarak aranykalászt ringató
búzatáblánk fölött. Felhőtlen ég alatt
dalol bizony tenger madár,
s amíg a vetés bőségben megterem,
dologtalan madársereg fecsérli esztelen.
S amíg benne tart, pacsirta füttyével,
cinege szavával, pitypalaty zenével
kárpótolják a korgó gyomrú,
istenfélő, madárimádó éhes parasztot.
Él itt madár, amíg a föld kincses kamrája teli kézzel
szórja a potya falatokat. Dalol, szárnyal,
fütyül a holdnak, trillázik az arany nap alatt,
de ha a tél ránkszakad,
mind elrepül, csak a veréb: marad!…
Marad, ma még marad: egyedül!…
De mi lesz velünk, ha egyszer
ez a rongyos madár is könnyezve elrepül!?
Alföldi Géza