Tóth Erzsébet

Arcod mögött május

Utoljára hatalmas hó esett,
s én azóta is szakadatlan hóesésben jártam, nem tudtam,
hogy mernek egy nap alatt kinyílni a babarózsák,
előbújni a füvek, az ibolyák, majd sorra az ilyenkor
szokásos virágok - a nevüket is elfelejtettem -
hogy tudnak repülni a fecskék, a rigók -
      tavasz volt kétségtelen,
könnyelmű, harsány színek egy primitív festő vázlatfüzetén,
de féltem hozzáérni az aranyesőhöz, mintha festett papírból
volna, és már nem tördeltem le a cseresznyegallyakat, hogy
vázába tegyem és siettessem a tavaszt, csak járkáltam
holdkórosan, mintha szabadtéri téli moziból néznék egy
      túlszínes amerikai filmet.
Szakadt a hó a fagylaltozókra, a kitavaszodó arcokra,
húsvéti nyulakra, az egész fullasztó, virágzó világra.
Így marad már örökké, szavam sem volt az egészre, hallgattam,
mint egy titokban elkezdett, félbehagyott regény.
Este volt nehéz, ágybabújni ezzel a némasággal,
      az isten előtt is titkolt
mondatokkal, hogy fogok én még verset írni, csak annyi
idő legyen, mint hosszú, téli, televíziós szünetjeleknek
mese után, híradó előtt, csak úgy tudjak elszántan gondolni
valamire, ahogy a kietlen asztalon egy narancs gondol
narancshazájára. Éjjel volt a legnehezebb, mikor
      nem tudtam, kit ölelek,
téged-e, vagy ezt a félig kész verset, mikor se aludni,
se ébrenmaradni nem mertem, a párna kék virágait hallgattam,
a túlsó sarokban hálóingembe csavarva kattogott az óra
mint egy pólyásbabának álcázott pokolgép, pedig tudtam,
fölöslegesek ezek a mesterkedések, hiszen hogy csönd legyen
      már az agyamat kellene becsavarnom.
Most itt vagy, leülsz az ágyra, s érvénytelen az a hóesés,
csak a forróság ünnepel bennem, ahogy hirtelen megváltoznak
az évszakok a vagány, könnyelmű verssorokban. Most nagyon
meg kell jegyeznem arcod mögött a májusi fákat, mert ki
tudja, mikor jössz újra. Akkor talán már
      cseresznyével
és rózsával várlak, de te csak engem nézel,
gyorsan levetkőztetsz, és majd meglátod, mennyi napfényt
gyűjtöttem azóta a bőrömre neked. Mert a nap akkor is megtalál,
rásüt majd ágyunkra, hiába rendelt el
kijárási tilalmat egy ismeretlen isten.

Ágai Ágnes

Időfogó

Fürösszél meg az időben.
Gyümölcsözzünk!
Beszívom az éltető napot.
Ránk melegszik a táj.
Ujjaidban lüktetek.
Ha árnyékká válsz,
fényként követlek,
sugárba gyűjtve hordalak.

Köröttünk szétszórt tükröződés.
Idődarabkák, törmelékek,
a hegyvonulat morzsalékai.
Tenyerünkben búvó madárdal.
Holnapra már tegnap leszünk.
Ha nem sietsz,
avart kavar a szél,
kócos gubancba fulladunk.

Gombolkozzunk össze,
egymásba zárva biztosabb.
Felhőket hólyagzik az ég,
kötélen lengnek perceink.
Tócsákban zöldes víz vacog.
Tapadj reám,
és kerüld az estét,
ha jót akarsz.

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. “Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.