Ady Endre
Örök gyermekség
Édes átok:
Utolsó napig és hajszálig
Gyermek-szemmel
Nézni a világot.
Újra-újra
Megborzaszt az emberi rosszság,
Szepegéssel
Borzalomba fúlva.
Kérded, kérded:
Mért nem vagyunk mind tiszták és jók?
S jön a válasz
S a választ nem érted.
Jön a válasz
S úgy hallgatod, mint riadt gyermek
S reszketsz, mint fa,
Félig-zöld és száraz.
S szólsz: bús kincsem,
Te, szakadatlan, vén gyermekség,
Úgy imádlak:
Egyebem úgysincsen.
NOTTURNO
A szürke éj kóbor lovagja lettem,
Mint egy beteg, unalmas trubadur,
S amint az est sok groteszk árnya lebben,
Megindulok, merengve, szótlanul...
Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
Pirulnak az eső utáni tócsák,
Hidegen villog a kék kövezet,
Kápráztat és vezet...
Az égen felhők szállnak, szomorúak,
Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
A földi, párás, fájó sóhajok...
Körül a sok komor körrajzu kőház
- Megannyi szfinx - a szürke éjbe méláz;
Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
Komor ablak-szeme...
Ó, ott belül e falak nem ily némák:
Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
Ilyenkor kúszik vergődő problémák
Hűs kigyóteste a lelkek taván;
Megremeg fogaim közt cigarettem
Hamva lehull szürkülő permetegben,
S közel valahol bús ária csendül:
Egy dal Chopinbül...
Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?...
S ím barna oszlopsorként zöld ivekkel
Elém tárul egy fűszeres fasor,
Már itt az erdő sűrü lombja hallgat,
Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
S megejt az áhitat...
Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
Reámborul, könny futja át szemem,
Egy gyermekkori édes, halk imádság
Bűbája száll át árva lelkemen
S csak néha nyilall szívembe a kétely
Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
Ha elröpül az éj?...
"Eh! mi gondod a jövőre?
Eh! a múlttal mi közöd?
Könnyel a múlt sirja dombját
S a reménynek száraz lombját
Hasztalan mit öntözöd?
Századoknak bűne, átka
Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzőbb,
Nem talán még sokkal vérzőbb
Honfitársid kebele?..."
Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhít társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.
Sőt azáltal súlyosb részem,
Hogy míg a tett melege
Más sebét enyhőbbé tészi:
Ő, szegény, csak kínját érzi -
A lant méla gyermeke.
Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.
Mennyi seprő a pezsgésben,
S mily kevés bor!... Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
Nehogy más elkapja még.
Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.
Vagy nekünk már így is, úgy is
Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erőszak elsodorjon?...
Vagy itt-benn rohadni el?
(1877 júl. 26)
Kérditek őt ti hidegen, bölcsen:
Vak hite itt még mi jót vár?
Mit prédikál itt szépről, igazról?
Nem minekünk való az már!
Mit eped itt nagy s nemes után még,
Aholott már csak "hasznos" van.
És a tömegek kicsinye, nagyja
Aranyat kér a templomban.
Kishitűek! a kárhozat és üdv
Itt csak a napnak nyugtán jön,
S a nagyok napja, nem rövid élet
Napja, letűnő a földön.
Hulljon a romlás kéntüzesője;
Mint Sodomát, temessen el;
S a kiégett hit, szeretet hamva
Legyen a tartós szemfödel.
Múlnak az évek, és ha fölötte
Összeomolva már a föld:
És a mező s bérc röpke patakja
Énekeire új dalt költ:
Jön az utókor jobb fia, népe,
S mint a jelen ős Pompéjit,
Rendre kiásván tetemeinket,
Nézi az arcok betűit.
Csüggeteg, undok törpe tetemboly
Sírja alatt ott lel föl majd
Irmagul egyet, aki szilárdul
Állva és hittel bátran halt.
És kezei közt látva a zászlót,
Mit kitagad most e rút kor,
Majd az ezernyi szolgatetem közt
Lesz a jelenből egy - szobor!