Ijjas Tamás

[A FELEJTÉS, MINTHA PARAFA DUGÓT]

A felejtés, mintha parafa dugót akarnék
elsüllyeszteni, Arkhimédész törvényébe
ütközik. A felhajtóerő, akár a jó
kutya, mindig visszahozza, amit eldobok.

A juharfáról lependerülő ikerlependék
meg-megrándítja a nyelvem, mintha az a
fémes ízű csók propellerezne a számban.
A felületaktív anyag elbánik a zsírral,
de nem tud mit kezdeni a zománcon
megjelent mimikai ránccal, azzal
a szarkaláb formájú karcolással.

Az agykutatás mai állása szerint,
nem a tárgyak tehetnek róla, hogy
kísértetet látok, hanem a mandulamag.
Az érzelmes emlékek jó pásztora.

Amíg együtt voltunk, csak annyinak
tűntél, akár a szervezetbe fecskendezett
legyengített vírus, alaposan kitanult
az immunrendszerem. Nem gondoltam
volna, hogy majd hiányod, mint
jelenléted mutációja, mégis leterít.
Nem bírják kilökni a limfociták.
Az inváziót, mint az elveszett nyájat,
valami felhajtóerő újra és újra visszatereli.

Tomaji Attila

Jékely Zoltánra emlékezve

VISSZAVONHATATLANUL

Szekrényeink sötét odva foszlott ruhákkal
színültig. Ajtajuk nyöszörögve dalol.
Fiókban altatók. Vászonzacskó, teli mákkal.
Roppan a kopott deszka keserűn, legalul.

Még emlékszik büszke, messze fákra?
Ott mondták ki nevünket halkan.
Bolyong a szó azóta, szegve szárnya:
nyílik az erdő, elnyeli lassan.

A tisztást fák kupolája vonja árnyba.
S az emlékeket? elvirult arcok romjait?
Platánok fölött a felhők bálnanyája
vonul. Velük tartani? talán még korai.

Elsárgultak csóktalan a régi lányok,
tükrökön átvonuló, puha árnyalakok.
Miért nem égetik el a lelkes lángok
a nekik írt verset, az ócska kéziratot?

S hol alszik az esettállú szerelem?
Ráncos arcát betemette mélyen a föld.
Ott porlad, hol madarak és emberek
sáros, fáradt vérétől zöldebb a zöld.

Az ő szívükből hajt ki a virág, a fű.
De hullt hajszáluk helyett újak nem nőnek.
Vertfalra lepke száll. Fehér, halálfejű.
Most kellene megállniuk a felhőknek.

Fenn a távol égen leng egy lassú inga,
átlendül az ömlő fény vörös falán.
Gyorsan surran a gyík. Teste nedves titka
kitörölhetetlen nyomként bízva rám.

Elhalt férfiak, vadak árnya jár a kertben.
Éles füttyszó száll halálos víztükör felől.
Bár gazdátlan égi lények hívnak szünetlen,
visszavonhatatlanul magához ránt a föld.

Móra Ferenc: A szív
A szív a legfurcsább csavargó,
vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
de mindig kész van útra kélni,
ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
a tolvaj-utat kedveli,
hiába tiltja tilalomfa,
nem hajt veszélyre, tilalomra,
még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
minden lépése új talány:
onnan szalad, hol rája várnak,
s hívatlanul oson be másnap
pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
hívhatják vissza bár ezerszer,
nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
dölyfös kacajjal elszalad,
hogy megalázva, elgyötörve
visszalopódzék a küszöbre,
hol csupa dacból megszakad.