Edgar Allan Poe: Nyugtalanság völgye


Volt egyszer egy zsenge-zöld,
Senki-lakta, szende völgy;
Hadra kelt, ki ott lakott,
S csak a nyájas csillagok -
Tornyuk azúr ablakán át -
Őrizték a völgy virágát,
Melyen nappal mindenütt
Lusta lángu nap feküdt.
Érzi most, ki arra jár:
Nyugtalanul fáj e táj.
Minden íze úgy zihál,
Csak a bús lég ül ma békén
Csöndje mágikus vidékén.
Szél se libben, de az ág
Borzong, mint a Hebridák
Hűvös habja, ködvilág!
Szél se libben, s mord sereggel
Bolyg az ég, nagy fellegekkel,
Dalmahodva este-reggel,
Árnyalva a miriád
Szemmel kéklő ibolyát -
S mely névtelen síron zokog,
A hajlongó liliomot!
Hajlong - s harmatot hullat a
Liliom örök illata.
Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.

fordította: Kardos László

József Attila

KÖDBŐL, CSÖNDBŐL

Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
Ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,
De nem halál s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan
S egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,
Várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,
Mígnem valaki megdöbben,

Míg valaki föl nem ordít,
Ködből, csöndből föl a holdig,

Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet
S legelőször is engemet.

1925. ápr. vége

Kaffka Margit

MADÁRSORS

Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe' jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett...
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?...

Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe' enyhe lámpafény.
Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad... didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, - tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
"Terülök! Terülök!" - szólt az asztalod.

Óh, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek.
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok... Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák...
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér' ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát...

1905