Reményik Sándor:
EGY PERC

Egy percre ma
Úgy néztem fel a csillagokra én,
Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel
Legelőször tekinteném.
Egy percre ma
Gyöngyvirágillat szállt át a szobán.
Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször
Csodálkoznék el édes illatán.
Egy percre ma
Minden oly könnyű lett s oly egyszerű,
S az élet a kezemben:
Engedelmes, jól hangolt hegedű.
Egy percre ma
Megindultam - és nem tudtam: mi az.
Messziről, mélyről intett elibém
Egy elsüllyedt tavasz.
Egy percre ma
Mint szegény embert, nem húzott az ág,
Halkan csengetyűzött a föld alatt
Sok eltemetett csengetyűvirág.
Egy percre ma
Megpróbáltam a más lelkébe látni,
Nem ítélve és el nem ítéltetve:
Bocsánatot nyerni és megbocsátni.
Egy percre ma
Ragyogtak reám halvány testvér-arcok,
Amelyek elé köd ereszkedett:
Céltalan hajsza és megutált harcok.
Egy percre ma,
Ó tiszta, bölcs és boldog látomás:
Elváltozott, mint Jézus a hegyen
A mindenség, - s be más lett, ó be más!
Egy percre ma...
Nem lehet ezt a percet kibeszélni.
Hogy is tudna szivárványglóriás
Tündértörékeny teste rímbe férni!
Egy percre ma
Oly boldog voltam s oly boldogtalan,
Tudva: e perc egy percig tart csupán -
És aztán vége van.
És én ki tudja meddig várhatok,
Lesve zug-éltem kis part-szögletéből
Míg újra fölbukkan egy ily vitorla
Az örökkévalóság tengeréből.

( Ady Endre )


Kerestelek hegyen völgyön
könnyáztatott lepedőkön
égen földön ketyegésben
fázós harmat remegésben
országban és a világban
langyos zápor illatában
éjjel nappal széttárt karral
pocsolyában csapzott hajjal
sok pincében sok padláson
hajnalhasadt világhálón
kerestelek mindhiába

kerestelek ágon bogon
koldusbottal börtönrácson
széltében és hosszában
szélkoptatott hátizsákban
kézzel lábbal fájó májjal
betapasztott néma szájjal
fűben fában kőbányákban
ispotályban betegágyban
árkon bokron festővásznon
messzeringó muzsikákon
kerestelek mindhiába

Kerestelek tejben vajban
villámszárnyú gondolatban
közel távol nyargalásban
üszkösödő lángcsóvákban
tűzön vízen csillagporban
elkóborolt ugatásban
hóban sárban homokvárban
feneketlen csönd szavában
jeges télben forró nyáron
égbemászó lajtorjámon
kerestelek mindhiába

kerestelek fényárnyékban
holdtöltében napsugárban
dohányfüstös éjszakákban
búzakalász morzsájában
kerestelek mindhiába
hiszen itt vagy Itt a házban
vállam alatt csöppet balra
itt vagy fehér vetett ágyban
nyoszolyában vörös várban
vörös színű dobbanásban
örök idők csendsátrában
ezerágú koronában.

/ismeretlen szerző/

Alföldi Géza

A veréb, az ittmarad

Veréb, idétlen szürke állat.
Lépni sem tud, – fél talán a földre hágni, –
csak ugrál rajta. Aprókat,
sűrűn, mint aki tüzes vaslemezre hágott,
de ittmarad a legvadabb télben is,
s őrzi a téli, kietlen világot!
Ez a szürke bolond állat,
akit rúgnak, parittyáznak,
akinek tisztességes élelem se jut,
ha nem piszkol a röges magyar út,
ez, aki nem tud dallal hízelegni,
fényes tollal henyén cicázni,
akinek úgy kell minden falatot
szekerek nyomán összekapirgálni,
ez, akinek ez a föld csak szemetet ad:
a veréb ittmarad!

Mikor a többi füttyös madár
megtagad Istent, Hazát, Házat,
elröpül arra, ahol könnyebb az élet,
puhább a kenyér, s tunya népek
csicsergésért is adnak kenyeret:
ez akkor is szeret!
Ez, aki az utca porán át
láthat csak földet, virágot, rétet,
jómódot, s hozsannák
helyett csak szidalmat kap,
ittmarad!

Ittmarad, ha százszor eluzik is,
szétverik fészkét. Vérző csipaszok,
szétszórt fészkek fájó tetemével
gazdagabb naponta az utca sora.
Ez mindent újrakezd;
új kedvvel rohan a mindennapiért,
küzd, dolgozik, s akinek nem jut
csak más asztaláról lehullott falat,
a veréb: marad!…

Mert van itt madár elég a magyar földön,
hemzsegnek a madarak aranykalászt ringató
búzatáblánk fölött. Felhőtlen ég alatt
dalol bizony tenger madár,
s amíg a vetés bőségben megterem,
dologtalan madársereg fecsérli esztelen.
S amíg benne tart, pacsirta füttyével,
cinege szavával, pitypalaty zenével
kárpótolják a korgó gyomrú,
istenfélő, madárimádó éhes parasztot.
Él itt madár, amíg a föld kincses kamrája teli kézzel
szórja a potya falatokat. Dalol, szárnyal,
fütyül a holdnak, trillázik az arany nap alatt,
de ha a tél ránkszakad,
mind elrepül, csak a veréb: marad!…

Marad, ma még marad: egyedül!…
De mi lesz velünk, ha egyszer
ez a rongyos madár is könnyezve elrepül!?
Alföldi Géza

Behúnyt szemen át

Álmos vonatok dohognak a ködben,
gomolygó nagy mezőkön.
Régi pogány templomok ajtajában
illatosan csap fel a tömjén.

Pán isten nyomában
borzongva, tülekedve fázik
nagy meztelen sereg.
S az országúti Krisztus sír a kereszten.

A szökőkút csobog a kertben,
elmélkedik a lucfenyő, -
holt levelek közt ringva a tavon
szerelmes párok csónakáznak:

Ruganyos, őszhajú aggastyánok
ifjan kacagnak a szélbe
s csak az lesz öreg, nagyon öreg,
ki megúnta az életet.

/Dsida Jenő/