Alföldi Géza

A veréb, az ittmarad

Veréb, idétlen szürke állat.
Lépni sem tud, – fél talán a földre hágni, –
csak ugrál rajta. Aprókat,
sűrűn, mint aki tüzes vaslemezre hágott,
de ittmarad a legvadabb télben is,
s őrzi a téli, kietlen világot!
Ez a szürke bolond állat,
akit rúgnak, parittyáznak,
akinek tisztességes élelem se jut,
ha nem piszkol a röges magyar út,
ez, aki nem tud dallal hízelegni,
fényes tollal henyén cicázni,
akinek úgy kell minden falatot
szekerek nyomán összekapirgálni,
ez, akinek ez a föld csak szemetet ad:
a veréb ittmarad!

Mikor a többi füttyös madár
megtagad Istent, Hazát, Házat,
elröpül arra, ahol könnyebb az élet,
puhább a kenyér, s tunya népek
csicsergésért is adnak kenyeret:
ez akkor is szeret!
Ez, aki az utca porán át
láthat csak földet, virágot, rétet,
jómódot, s hozsannák
helyett csak szidalmat kap,
ittmarad!

Ittmarad, ha százszor eluzik is,
szétverik fészkét. Vérző csipaszok,
szétszórt fészkek fájó tetemével
gazdagabb naponta az utca sora.
Ez mindent újrakezd;
új kedvvel rohan a mindennapiért,
küzd, dolgozik, s akinek nem jut
csak más asztaláról lehullott falat,
a veréb: marad!…

Mert van itt madár elég a magyar földön,
hemzsegnek a madarak aranykalászt ringató
búzatáblánk fölött. Felhőtlen ég alatt
dalol bizony tenger madár,
s amíg a vetés bőségben megterem,
dologtalan madársereg fecsérli esztelen.
S amíg benne tart, pacsirta füttyével,
cinege szavával, pitypalaty zenével
kárpótolják a korgó gyomrú,
istenfélő, madárimádó éhes parasztot.
Él itt madár, amíg a föld kincses kamrája teli kézzel
szórja a potya falatokat. Dalol, szárnyal,
fütyül a holdnak, trillázik az arany nap alatt,
de ha a tél ránkszakad,
mind elrepül, csak a veréb: marad!…

Marad, ma még marad: egyedül!…
De mi lesz velünk, ha egyszer
ez a rongyos madár is könnyezve elrepül!?
Alföldi Géza