Victor Hugo

Vere Novo

A reggel hogy nevet síró rózsák felett!
S a virágok körül apró szerelmesek!
Nézz csak a loncra és nézz csak a jázminágra,
nincs más, csak szédülő szárnyak hószínű tánca,
mely jön, megy, visszacsap, kinyílik s elpihen,
édes és nem szűnő rezgésben végtelen.
Ó, tavasz! Ha netán olykor eszedbe járnak
a levelek, miket fiú küld a leánynak,
borítékolt szívek, a nagy halom papír,
mint a férfiszövet a lágy selyemnek ír,
a forró üzenet, a vágy, alélva félig,
mit elküld április, s májusban összetépik,
akkor azt hiheted, hogy ami ott röpül
az ég s a víz között, a rét s a fák körül,
vizslatva szerteszét, értő lélekre vágyva,
szelekben szállva át a nőtől a virágra:
nem más ez a fehér, szélfújta fergeteg,
mint szerelmeslevél, amelyből lepke lett.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes