Magyari Barna

Összeszerel a poézis

holdasztalnál dőzsöl öt szék

stressz fordítja rám a kulcsot

betűk nyalják az éjbögrét

ez a helyzet nekem túl sok

összement bennem a derű

elkoptam sok-sok év alatt

hiába vagyok ép eszű

ha csodámnak csak ez maradt

arcom helyett szó világít

naplemente lelkem alja

bőröm feslik el a ráncig

hol múlás a bábelt rakja

csontjaimban elég gyakran

foszforeszkálnak a poklok

s az életnek hívott sakkban

sok parasztba belebotlok

nem mindegy szív vagy borotva

ami ölel ami szeret

magam szorgosan motozva

keresem a lélegzetet

de ha ezer felé hulltam

összeszerel a poézis

s két rím közt egy ihletzugban

ijesztgetem magam én is

Bőröd a mézem

kopasz papíron betűparóka

terelem témám kontyba vagy szóba

ha magammal bíbelődöm sokat

verssé göndörödik a gondolat

talpig szerelembe csomagolva

lelkem a gond göcseit kioldja

szenvedélyszálak a hőt termelik

mámorciklon visz vágytól kebledig

apró erek testünk mind befutják

a vér festi meg ingerek útját

heves csókhoz készül a ráma itt

hol az öröm használja szárnyait

férfiteámhoz bőröd a mézem

s sorsunk kavarva folyton azt érzem

mintha az összes sejt hozzád kötne

mellkasodban ragyognék örökre