Hold
 
  Lüktet, lobbog, tombol a Hold:
  övé minden gondolatom.
 
 
  Parázslik, izzik, sistereg,
  ámultam őt, mint kisgyerek.
 
 
  Rítam érte, ha elfogyott!
  Mama, ki lopta el, tudod?
 
 
  „Eltűnt, szentem, majd visszajön!”
  Maszatos arcom tiszta könny.
 
 
  Ködben, homályban, füstben:
  mögé bújhatott Isten.
 
 
  S meglesett minket! Nyaranta
  cigánylány csókolt alatta.
 
 
  Aztán egy éjjel, kedvem tűntén,
  eljött értem a gonosz tündér.
 
 
  Jártam a várost tébolyodva,
  csak sandítgattam föl a Holdra.
 
 
  Húzott, vonzott magához,
  mint egy őrült vajákos.
 
 
  Összezavarta tekintetem:
  forgott a világ, pörgött velem.
 
 
  Tombolt, lüktetett, lobbogott:
  tőlem tíz évet ellopott.
 
 
  Kútja tüzébe ejtette,
  Isten magának eltette.
 
 
  Egyszer talán, ha itt a napja:
  nagylelkű lesz és visszaadja.
 



 Egy csillaghoz
 
  Ágak között bujdosó csillag,
  de jó, hogy vagy – de jó, hogy itt vagy,
  te ágak közt bujdosó csillag!
 
 
  Neked kiönthetem a szívem:
  állsz panaszom előtt mezítlen.
  Hogy örülne, ha volna Isten!
 
 
 
  Szemem fényedre kitárt ablak,
  ötvenhat éve szólongatlak,
  agyam ötvenhat éve faggat.
 
 
  Ki vagy te, mondd, te diadalmas?!
  Tűz vagyok én, tomboló halmaz.
  őrizem álmodat, hogy alhass.
 
 
  De jó, hogy vagy – de jó, hogy itt vagy,
  te ágak közt csavargó csillag!
  Hajnalodik. Földem kivirrad.