Csobánka Zsuzsa

NÉMA VITORLA

Beszédes a csönded, hallgatásra int.
Azt mondtad, összetett egy éjszaka,
én azt mondom, ha van isten, teremtett megint,
és kell legyen tenyere, hiszen valami mégis ringatott,
engedd, kimondjam, tudom, tudod,
ismersz, ahogy írtam, valahonnan régről.
Ágyéktól lúdbőrös a hideg, félelmetes,
ezt érteni vélem. Nekem is az.
Lenne könnyebb most a szívem, mondanám,
mit számít, éjjelek vagy életek, de ez az eső félrever,
átfáztam, annyi sok. Úgy hittem, éltem már annyit, tudjam,
engedni a távozókat, fogadni az érkezőket kell, nyughatatlanok.
Akkor most elgyengültemben látsz,
mit sem ér a huszonhatodik év,
mert tartanálak, riadtan figyelem, melyik lehetsz.
Önzés ez is, vágyni az isten tenyerét, tekintetét, a tiedet.
Repülni vagy úszni, ismétlem magam, melyik, esetleges,
időzni benned hosszan minden vágy, nem alkuszom.
Túllépve ösztönön, vágyakon, nekem nyolcadik napra lettél.
Csoda, isteni utóirat. Ha távozó, egy életre köszönöm, ha érkező,
az életet.