Mint mohó gyermekínyem egykor
Éretlen zöld vadalma, som,
Szép kedvem összehúzta máma
Fanyar, csikarós fájdalom.
Összecsuklottam, mint didergős
Hidegesőn a lóhere,
Igy zárkózik be alkonyatra
Kék anemóna levele.
...Valaha nagyon messzejártál,
Ki tudja, mennyi salakon,
Ki tudja, miben itatódtál,
Mily hullámban, milyen vakon.
Eredj. Megéreztem ma rajtad
Volt asszonyoknak illatát,
Mielőtt tudtam volna rólad:
Vesztettem jónehány csatát.
Vesztettem vámon és a réven,
Hol ad-vesz kurta hevület,
Borod kiforrt, tajtékja megszállt,
Seprője rendre leüledt.
Valaha én is messze jártam,
Már szinte túl az életen,
Álmok gyopárjait vadásztam,
Szédítő szikla-éleken.
Kancsó borod, csokor virágom
egy-asztalunkra szép terű,
De por hullott ma a virágra
és a pohárba keserű.
Egy szó volt tán, mit szádra vettél,
S mit lelked tőlem nem tanult,
Egy lendület, beléjetúrás,
Mellyel újjad hajamba nyúlt.
Egy merészség, mit sohse mertél,
Sohsem kért balga kérelem,
Sóhaj csak, reppenő mosoly tán,
Mit át nem éltél énvelem.
Nincs pöre ennek, nincs haragja,
Nem igazít meg semmi jog,
Ha felpanaszolom, kinevetnél,
De azért csak tovább sajog.
Eredj magadba. Megyek én is,
Más tájakon, tanácstalan,
Beteg óráim átbolyongom
Lelkem pusztáin társtalan.
Csak most ne érj hozzám szavaddal,
Csak rám ne tévedjen kezed,
Mert nem segít, akár halotton,
Ha a virágot ráteszed.
Hadd, hogy keressek, mint az állat
Sebemre magam jófüvet,
Csorgassak rája tiszta nyálat,
Szívjak zsongító naphevet.
Holt visszajáró asszonyokkal
Hadd vívok egymagam csatát,
Áporodott borpince-szagba
Szűrjem hegyek fuvallatát.
Hogy kifüstöljem kis világunk,
Melybe kisértet tévedett,
S ifjúkorom hóillatával
Váltsalak vissza tégedet.

Fésüs Éva :

A lényeg

A szépben az a legszebb,

Nemes Nagy Ágnes

Őszi hajnal

Valami messze fény dereng fel,

Fernando Pessoa
 Keresztút
 
 I.
 
 Elfelejtek minden téveteg órát...
 Az ősz telepít bánatot a dombra,
 Rőt-lilával a vízpartot bevonja...
 Ostya az út, a döbbent lelkek ostyák...
 
 Megtörtént ez a táj, sírjai ontják
 Nimfák orgiáját... Arcod égboltja
 Búza-arany, s árkád alatt susogva
 A színeket húnyó kévék kioltják...
 
 Klastrom mélyén foglyul esett a fény,
 A húnyt extázis gyűlöli a vágyat,
 Fedélzetről megcsodált szigetén
 
 A napot fáradt, hűlt létemnek adja,
 S a tarka ősz halottas vonulás csak,
 Fülsértőn zenél zsibongó utamra...
 
 Lackfi János fordítása

Arturo Onorfi
Mily suttogástól...

Mily suttogástól reszket az aranyló
éj mérhetetlen pusztasága? Fent az
égbolt ívén folyó dől át nyugodtan:
szárnyak s ömlő melódiák folyója,
a hajnal tájai felé özönlik.
S a szent szépségek, lám, kibátorodnak
a tündöklő hullámok felszinéig,
álmot lehelnek a halandók össze-
kínzott lelkébe, szerteszórva benne
a kékség boldog, tiszta nevetését.
Az áradat keletre nyúlik, addig,
hol már a nap tajtékosan verődik
örök partjaihoz az éjszakának:
éji folyó: zenévé oldja át a
fény, majd a föld alá hanyatlik útja.

Csorba Győző fordítása

Francesco Petrarca
Kinek csak álma boldog

Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

Sárközy György fordítása

Juhász Gyula

Révület