Szép magyar mulatságok
(Hommage à Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz)

Hej, milliókat vertem el én, milliókat!
Törikszakadtig mekkorát mulattam!
Vigadni vont a lélek, csalt az álom –
Rohantam is, de rögvest cifra hintón,
Homokfutón, vén kóberes kocsin…
De volt, hogy vittek – szűk szekérderékben
Hevertem szalmán, máskor széna közt,
Hol részegen, hol épp halálra szántan,
De akkor is szétvágtatott szivem,
S nyargaltam úgy, mint büszke szél a pusztán,
Föl-fölsüvöltve, dühvel szétviharzón
Sok délibábos eszmekép nyomában,
A Hortobágytól zord kárpáti éjbe…
Hej, milliókat vertem el én, milliókat!
Törikszakadtig mekkorát mulattam!
Hogy vágtattam! Murizni vitt a virtus,
Vigadni hajszolt vérem, úri kedvem,
Bús vakmerőség, szép, nagy álmodások –
Kókadt akácok, lápok, nyíresek közt
Hajtattam, és feszt húzattam fülembe,
Tokaj hegyétől Somlóig suhogván,
Hős ámításul, gondfeledtetőül
Megkönnyezett meséket, mennyzenéket,
Cigányszirének megfáradt danáját…
Hej, milliókat vertem el én, milliókat!
Törikszakadtig, hej torokszakadtig
7
Elkurjogatván mekkorát mulattam –
Amíg tellett, betellett, s egyre táncolt
Törikszakadtig unt betyári csárdák,
Útszéli korcsmák síkos asztalán
A szomjúságban bujdosó pohár!
Hogy ropta ott! Beléroppant, ha kellett,
Hogy ropja még Rákóczi-indulókra…
Fenékig idd ki – vágd az ősi földhöz!
Ex! Légy magyar! Sej, Klapka, hajh, Kossuth.
Hej, milliókat vertem el én, milliókat!
Törikszakadtig mekkorát mulattam,
Miközben elfolyt annyi drága bor,
Ecetté lett a számban már a gőg,
S a zsupfödél fejem fölött kigyúlt!
De én húzattam, újra csak magamnak,
Mint árva árnyék holdvilágos erdőn,
Ezerszer elszállt, szent nótáidat,
Te tékozlásban koldus önmagad
Kárán tanulni nem tudó bolond
Nábobi nemzet – mekkorát mulattunk,
Törikszakad hon, kis törikszakad nép!