Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek,
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem,
hogy az élete csupa seb.

Fojtó, szélverte, zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,

bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e már, ha nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?