még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat,
tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul - még Isten is.
A ,,fiat!" gesztusa van benne, a ,,legyen!"
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot,
az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe.
A vers - ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat,
legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers - levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű,
melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve.
Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers - a gyermeki kegyelem. ,,Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!"
A vers, hogy ,,látva... se... lássanak". ,,Színről-színre," mégis ,,tükör által, homályosan."
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers.
Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg - ő a vers.
A vers megemel - valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút,
hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers - égi akupunktúra, mely minden ponton érint.
Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers - szent Sebestyénnek lenni, combszúrva,
mellszúrva, nyakszúrva - égi fénnyel szemünkben.
A vers - én vagyok, meg egy kicsit már nem is én.
Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból.
Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon
-mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok,
és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt.
Mégis azon tűnődünk - milyen lehet a fény?
A vers - véraláfutás a... felhőkön, és felhőjáték a... vérünkben.
Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák,
a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák,
miközben mi egy hajó után integetünk,
amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban