Fernando Pessoa
 Keresztút
 
 I.
 
 Elfelejtek minden téveteg órát...
 Az ősz telepít bánatot a dombra,
 Rőt-lilával a vízpartot bevonja...
 Ostya az út, a döbbent lelkek ostyák...
 
 Megtörtént ez a táj, sírjai ontják
 Nimfák orgiáját... Arcod égboltja
 Búza-arany, s árkád alatt susogva
 A színeket húnyó kévék kioltják...
 
 Klastrom mélyén foglyul esett a fény,
 A húnyt extázis gyűlöli a vágyat,
 Fedélzetről megcsodált szigetén
 
 A napot fáradt, hűlt létemnek adja,
 S a tarka ősz halottas vonulás csak,
 Fülsértőn zenél zsibongó utamra...
 
 Lackfi János fordítása

Arturo Onorfi
Mily suttogástól...

Mily suttogástól reszket az aranyló
éj mérhetetlen pusztasága? Fent az
égbolt ívén folyó dől át nyugodtan:
szárnyak s ömlő melódiák folyója,
a hajnal tájai felé özönlik.
S a szent szépségek, lám, kibátorodnak
a tündöklő hullámok felszinéig,
álmot lehelnek a halandók össze-
kínzott lelkébe, szerteszórva benne
a kékség boldog, tiszta nevetését.
Az áradat keletre nyúlik, addig,
hol már a nap tajtékosan verődik
örök partjaihoz az éjszakának:
éji folyó: zenévé oldja át a
fény, majd a föld alá hanyatlik útja.

Csorba Győző fordítása