Az utcán senki, csak a délután
gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,
itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:
ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,
mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek
s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,
mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,
szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom
ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,
tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,
mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék
hogyan szülik meg a zenét.