Amit ma tartok, azt elejtem, amit ma tudtam, elfelejtem, az arcomat kezembe rejtem s elnyúlok az üres sötétben, a mélyen-áramló delejben.
Annál, mi van, a semmi ősebb, még énnekem is ismerősebb, rossz sem lehet, mivel erősebb és tartósabb is, mint az élet, mely vérrel ázott és merő seb.
Szokatlan-új itt ez a köntös, pár évre szóló, szűk, de göncös, rossz gúnya, melyet a könny öntöz, beh otthonos lesz majd a régi, a végtelen, a bő, közömbös.
Én is öröktől ebbe voltam, a semmiségre ráomoltan, míg nem javultam és romoltam, tanulni sem kell, tudjuk ezt rég: eltünni és feküdni holtan.
Ha félsz, a másvilágba írj át, verd a halottak néma sírját, tudd meg konok nyugalmuk írját, de nem felelnek, úgy felelnek, bírjuk mi is, ha ők kibírják.
Pajtás, dalolj hát, mondd utánam: Mi volt a mi bajunk korábban, hogy nem jártunk a föld porában? Mi fájt szivednek és szivemnek Caesar, Napoleon korában?
|