Márai Sándor:
A szomorúságról

Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul
jön; talán öregszel ilyen pillanatokban,
talán megértettél valamit, elbúcsúzol a
szomorúság negyedórájában valamitől.
S mégis: a szomorúság megszépíti az
életet...
Először is: az örömök, melyek eltűn-
nek, talán nem is voltak igazi örömök.
Emlékezzél csak... Aztán: a szomorúság
egy váratlan pillanatban leborítja cso-
dálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt
a világot, s minden nemesebb Iesz, a tár-
gyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy
erő. Messzebbről látsz mindent, mintha
vándorlás közben csúcsra értél volna. A
dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és
igazabbak lesznek ebben a nemes ködben
és gyöngyszín derengésben. Egyszerre
emberebbnek érzed magad. Mintha zenét
hallanál, dallam nélkül. A világ szomorú is.
S milyen aljas, milyen triviális, milyen
büfögő és kibírhatatlan lenne egy teijesen
elégedett világ, milyen szomorú lenne a
világ szomorúság nélkül!