VÁRNAI ZSENI:
Száguldó idő

Azt mondják, hogy a szív égő sebére
legjobb gyógyszer
a száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.

Talán azért, mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én
mint sikongó sirály

keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző, ólom,
bármi, ami öl...
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se szív, sem emlék,
ami meggyötör,
ami összetör!

Ha valaki teljesen azonosul a fizikai testével, az érzelmeivel és az elméje teremtette gondolatokkal, akkor igen súlyos teherként nehezedhet rá a fizikai lét. Mindent sokkal valóságosabbnak él meg, azt gondolja, hogy a mindennapi problémái rendkívül fontosak, és ő maga is az által válhat fontossá, hogy ezekben elmerül, mindent felnagyít, panaszkodik róla, feltétlenül mások tudtára adja, hogy vele mi minden történik. Természetesen vannak olyan típusú emberek is, akik csendesen szenvednek a lélektudatosság hiánya miatt. Ők sem tudják, hogy minden, ami körülveszi őket csupán illúzió. Mi magunk teremtjük saját magunk számára az életkörülményeinket és olyannak éljük meg őket, amilyennek akarjuk. Ugyanaz a szituáció az egyik pillanatban lehet, hogy jó érzéseket kelt bennünk, míg egy másik alkalommal határozottan kellemetlenül érint. Ugyanaz az ember lehet, hogy egyszer közel áll a szívünkhöz, máskor ki nem állhatjuk. Aki hosszú éveken át él(t) házasságban ugyanazzal az emberrel, pontosan érti, hogy mire gondolok. Mégis a mindennapok megváltozását talán a legjobban a szerelem állapota példázza. Gondoljuk csak végig. Szépen, csendesen éljük mindennapjainkat, reggel csörög az óra (már megint) és jaj! fel kell kelni, hát felkelünk, bemegyünk a munkahelyünkre, közben érezzük, hogy süt a nap és fújdogál egy kis szellő, de nem érint meg, elvégezzük a napi feladatokat, beszélgetünk, jövünk, megyünk…egy átlagos szürke hétköznapot élünk, délutánra elfáradunk, és alig várjuk, hogy hazaérkezzünk. Aztán egyszer csak, bumm! Belép az életünkbe valaki. Mi történik? Felpezsdül a vérünk, beköltözik egy fura érzés a gyomrunkba, amitől nem nagyon tudunk enni, de alapvetően jólesik mindaz, ami odabent a testünkben zajlik. Reggel már az óra csörgése előtt felébredünk, jókedvünk van, madarat lehetne fogatni velünk, minden táncol, énekel, észrevesszük, hogy milyen gyönyörűen játszanak a falakon a nap sugarai, munkába menet élvezzük, ahogy a szellő a hajunkba kap, és a bőrünket simogatja. A napi feladatok most is várnak ránk, de sebaj, hiszen mindent megédesít egy melengető érzés a szívünk mélyén. Hirtelen rengeteg energiánk lesz, és úgy érezzük, hogy bármire képesek vagyunk, megnő az önbizalmunk, és ezzel együtt már nem neveznénk ezt a napot egy átlagos szürke hétköznapnak. Újra kérdem: mi történt? Valójában mindössze annyi történt, hogy szívünk ajtaját, ami eddig csupán résnyire volt nyitva, most sarkig kitártuk, és más magasságból, más tudatállapotból tekintünk a körülöttünk lévő világra. És milyen érdekes, máris másnak látjuk ugyanazt a világot. Akkor mi a valóság, melyik az igazi? Lehet így is, és lehet úgy is igaz? Minden attól függ, hogy milyennek akarjuk látni. Az előbb leírt változáshoz azonban nem kell feltétlenül szerelembe esni, anélkül is elérhető, ha úgy döntünk. Ekkor a fizikai, testi tudatosság szintjéről felemelkedünk a lélektudatosság szintjére. Ez persze nem jelenti azt, hogy megtagadjuk a testünket, sőt egyre mélyebben megismerve, egyre jobban együttműködünk vele, hiszen szükségünk van rá, máskülönben nem kaphatnánk meg a lélek üzeneteit. Minél jobban megismerjük saját testünket, annál jobban képesek leszünk arra, hogy megértsük ezeket az üzeneteket, s ez egyenes úton elvezet a lélektudatossághoz. Idővel képessé válunk arra is, hogy az álarcok mögé lássunk, és különbséget tegyünk a valóban fontos és a kevésbé fontos dolgok között. Többé nem fogjuk felnagyítani a velünk történtek jelentőségét csak azért, hogy fontosnak tűnjenek, vagy mi fontosnak tűnjünk általuk. Megtaláljuk a helyünket mind a szűkebb, mind a tágabb környezetünkben és átéljük, hogy milyen is az, amikor az ember harmóniában él önmagával és a környezetével. Ez nem ábránd és nem dajkamese, hanem az ember életének egy igen jelentőségteljes célja,

Hogy az ember olyan okok eredménye, amelyek a legkevésbé sem törődnek a céllal, amelyhez viszik őt; hogy eredete, növekedése, reményei és félelmei, szeretete és hite semmi más, mint atomok véletlen együttesének folyománya; hogy sem a szenvedély, sem a hősiesség, sem a gondolat és érzés intenzitása nem mentheti át az egyéni életet a síron túlra; hogy a korok minden munkája, minden odaadás, minden ihlet, az emberi géniusz minden, Napnál csillogóbb ragyogása arra van ítélve, hogy kialudjék a Naprendszer roppant halálában, és az Ember alkotásának temploma sírját lelje egy romokban heverő Univerzum törmelékei között - mindezek a dolgok, ha nem is teljesen vitán felüliek, de annyira közel állnak az igazsághoz, hogy semmilyen filozófia sem remélhet elfogadást, ha elveti őket.
     Bertrand Russell   

MINT HALK HEGEDŰSZÓ...

Mint halk hegedűszó távoli korcsmából,
Felém muzsikál a messzi ifjúságból,
Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam,
Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.

Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából,
Feléd figyelek ma az üres, korcs mából,
Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék,
Mintha megint az a régi lennék...

Jó hogy születtek emberek akik a nagyszerű gondolatokat,érzéseket ilyen egyszerűen el tudják mondani:

Friedrich Nietzsche:
''A zene megszabadít önmagamtól, de ezzel megerősít engem. Az élet zene nélkül egyszerűen, tévedés, vesződség, száműzetés.''

Marcus Aurelius – Rossz érzések ellenszere

“Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? – Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád – neked csak járnod kell rajta.”

A legtöbbünk életének problémái nem abból adódnak, hogy nem vagyunk elég jók, hanem abból, hogy nem tudjuk magunkat elég jónak megélni, mert nem olyanok vagyunk, amilyennek szerintünk lennünk kellene. Úgy gondoljuk, az önszeretethez önmagunk fejlesztésén, tökéletesítésén keresztül vezet az út. Ha majd kijavítjuk minden rossz tulajdonságunkat, amit utálunk magunkban (lefogyunk, megizmosodunk, jobban kommunikálunk, lazábbak leszünk, stb.), akkor elmúlnak az önmagunkkal kapcsolatos rossz érzéseink. A valóság azonban az, hogy ha el is érjük ezeket az eredményeket, a vágyott megkönnyebbülés csak nagyon rövid ideig tart. A meg nem felelés, alkalmatlanság, elégedetlenség, önmegvetés érzése nem múlik el, bármennyit fejlesztünk is magunkon. Ezek az érzések mindig meg fogják találni a maguk igazolását, mert a meggyőződéseink határozzák meg, hogyan éljük meg a minket körülvevő világot és benne önmagunkat, nem pedig fordítva.

Április 19-én délután a Nap belép a Bikába. Nyugodtabbak, türelmesebbek lehetünk a heves, tüzes Kos után. A Bika türelmes, nyugodt, de nagyon konok, makacs is tud lenni, és nagyon nehezen enged el. A Bikának fontos a biztonság, nehezen változtat a régi megszokott dolgokon. Gyakorlatias, racionális. Sokáig tűr, türelmes, de ha egyszer kijön a sodrából, akkor olyan, mint a megvadult bika.

A rohanó Kos után a megpihenés, a nyugalom, a derűs szemlélődés időszaka. A tavasz közepe, a virágba-szerelembe boruló természet hónapja. Minden, amit elindítottunk, amibe belevágtunk most rögzítésre vár. A bőséges és a szépséges és a földi-hétköznapi örömök ideje.