Ha valaki teljesen azonosul a fizikai testével, az érzelmeivel és az elméje teremtette gondolatokkal, akkor igen súlyos teherként nehezedhet rá a fizikai lét. Mindent sokkal valóságosabbnak él meg, azt gondolja, hogy a mindennapi problémái rendkívül fontosak, és ő maga is az által válhat fontossá, hogy ezekben elmerül, mindent felnagyít, panaszkodik róla, feltétlenül mások tudtára adja, hogy vele mi minden történik. Természetesen vannak olyan típusú emberek is, akik csendesen szenvednek a lélektudatosság hiánya miatt. Ők sem tudják, hogy minden, ami körülveszi őket csupán illúzió. Mi magunk teremtjük saját magunk számára az életkörülményeinket és olyannak éljük meg őket, amilyennek akarjuk. Ugyanaz a szituáció az egyik pillanatban lehet, hogy jó érzéseket kelt bennünk, míg egy másik alkalommal határozottan kellemetlenül érint. Ugyanaz az ember lehet, hogy egyszer közel áll a szívünkhöz, máskor ki nem állhatjuk. Aki hosszú éveken át él(t) házasságban ugyanazzal az emberrel, pontosan érti, hogy mire gondolok. Mégis a mindennapok megváltozását talán a legjobban a szerelem állapota példázza. Gondoljuk csak végig. Szépen, csendesen éljük mindennapjainkat, reggel csörög az óra (már megint) és jaj! fel kell kelni, hát felkelünk, bemegyünk a munkahelyünkre, közben érezzük, hogy süt a nap és fújdogál egy kis szellő, de nem érint meg, elvégezzük a napi feladatokat, beszélgetünk, jövünk, megyünk…egy átlagos szürke hétköznapot élünk, délutánra elfáradunk, és alig várjuk, hogy hazaérkezzünk. Aztán egyszer csak, bumm! Belép az életünkbe valaki. Mi történik? Felpezsdül a vérünk, beköltözik egy fura érzés a gyomrunkba, amitől nem nagyon tudunk enni, de alapvetően jólesik mindaz, ami odabent a testünkben zajlik. Reggel már az óra csörgése előtt felébredünk, jókedvünk van, madarat lehetne fogatni velünk, minden táncol, énekel, észrevesszük, hogy milyen gyönyörűen játszanak a falakon a nap sugarai, munkába menet élvezzük, ahogy a szellő a hajunkba kap, és a bőrünket simogatja. A napi feladatok most is várnak ránk, de sebaj, hiszen mindent megédesít egy melengető érzés a szívünk mélyén. Hirtelen rengeteg energiánk lesz, és úgy érezzük, hogy bármire képesek vagyunk, megnő az önbizalmunk, és ezzel együtt már nem neveznénk ezt a napot egy átlagos szürke hétköznapnak. Újra kérdem: mi történt? Valójában mindössze annyi történt, hogy szívünk ajtaját, ami eddig csupán résnyire volt nyitva, most sarkig kitártuk, és más magasságból, más tudatállapotból tekintünk a körülöttünk lévő világra. És milyen érdekes, máris másnak látjuk ugyanazt a világot. Akkor mi a valóság, melyik az igazi? Lehet így is, és lehet úgy is igaz? Minden attól függ, hogy milyennek akarjuk látni. Az előbb leírt változáshoz azonban nem kell feltétlenül szerelembe esni, anélkül is elérhető, ha úgy döntünk. Ekkor a fizikai, testi tudatosság szintjéről felemelkedünk a lélektudatosság szintjére. Ez persze nem jelenti azt, hogy megtagadjuk a testünket, sőt egyre mélyebben megismerve, egyre jobban együttműködünk vele, hiszen szükségünk van rá, máskülönben nem kaphatnánk meg a lélek üzeneteit. Minél jobban megismerjük saját testünket, annál jobban képesek leszünk arra, hogy megértsük ezeket az üzeneteket, s ez egyenes úton elvezet a lélektudatossághoz. Idővel képessé válunk arra is, hogy az álarcok mögé lássunk, és különbséget tegyünk a valóban fontos és a kevésbé fontos dolgok között. Többé nem fogjuk felnagyítani a velünk történtek jelentőségét csak azért, hogy fontosnak tűnjenek, vagy mi fontosnak tűnjünk általuk. Megtaláljuk a helyünket mind a szűkebb, mind a tágabb környezetünkben és átéljük, hogy milyen is az, amikor az ember harmóniában él önmagával és a környezetével. Ez nem ábránd és nem dajkamese, hanem az ember életének egy igen jelentőségteljes célja,